Részlet Széchenyi Zsigmond Năhar című kötetéből.
Olvasóim méltán kifogásolhatnák, hogy India kígyóinak – a bombayi utca szófogadó kobráitól eltekintve – még egyetlen szót sem szenteltem.
Ez főleg annak tudható be, hogy India ilyenkor jóformán kígyómentes. A kobra, százféle rokonával egyetemben, téli álomba merül, rejtekében várja a novembertől márciusig tartó, cold weathernek csúfolt indiai „tél” elmúlását, s csak a „meleg idő” beálltával bújik elő ismét. Ennek köszönhetjük, hogy az utcai bűvölők szelídített állatjain kívül egyetlen kígyóval sem találkoztunk.
Pedig egyébként India valóban a kígyók országa. S nem csupán a dzsungeljeiben élő nagyszámú, sokféle fajtájú mérges kígyó teszi azzá. Az indiai nép fantáziájában – történelmének, vallásának, kultúrájának, mitológiájának keretében – rendkívüli szerep jut a kígyónak.
Igaz viszont, hogy ez nemcsak Indiára áll. Hiszen Ausztráliát kivéve – ahol tudvalevőleg nincs kígyó – földünknek jóformán valamennyi népe közt nyomára akadunk a kígyóimádásnak. A Paradicsomkert gonosztudás-fájáról Ádám apánkat csintalanságra kísértő kígyótól kezdve, ez az ádáz hüllő állandóan izgatja az emberiség mondavilágát. Gondoljunk csak a görögök híres Aesculapjára, az izraeliták jótékony „rézkígyójára”, a perzsák szivárványba költözött „égi kígyójára”! Vagy a fáraók fejét díszítő tűzokádó kígyóra, az apacs indiánok istenített csörgőkígyójára – se vége, se hossza a példáknak.
Az ősi kígyókultusz valódi bölcsője azonban mégiscsak India. A Mahábhárata s a Rámájana hitregéiben emlegetett Kígyótörzs szelleme ma is él. Az indiai nép lelke mélyén kiszakíthatatlanul gyökeredzik a kígyó imádása. A meddőség rettenetes átka alatt görnyedő hindu nő még ma is a szent kobra segítségéhez fordul. Engesztelő áldozatát, a friss tejjel töltött bögrét ma is lopva helyezi a jól ismert kobrafészek bejárója elé. Ez a gyilkos mérgű kígyó mindmáig zavartalanul, sőt köztiszteletben él India-szerte. A falusi nép a világért sem bántaná. Sőt, ha találkozik vele, hódoló tisztelettel salaamol az isteni féregnek. Úgy hallom, évente – ha jól tudom, augusztus havában – még kígyóimádó ünnepnapot is tartanak.
India istenei közt a megtestesülésnek közkedvelt formája a szemüveges kígyó, s az égi tejút régi indiai elnevezése: kígyók ösvénye…
Vacsoratájt érkezünk meg Bhopalba, a háromnapi vonatozás fáradtságával és szennyével terhesen. A viszontlátás örömével üdvözöljük múltkori barátságos szállásunkat, a derűs képű öreg Mahmudot s mindenekfelett a máris készen álló, testet-lelket üdítő, hűvös fürdővizet.
Vacsorára régi barátunkat, Simpson ezredest „látjuk vendégül”. Tőle halljuk, hogy a fejedelem nincs itthon. Holnaputánra várják. Egyelőre nem is vadászhatunk, meg kell várnunk házigazdánkat s az ugyancsak holnapután esedékes újabb vendéget: Cutch államának hetvenéves maharadzsáját. Különféle bhopali előkelőségek is érkeznek holnap, azok is vadászatra hivatalosak.
Simpson szavaiból kitűnik, hogy idejövetelünk idejét nem a legalkalmasabban választottuk. Úgy látom, sokkal több lesz az eszkimó a tigrisbőrbe bújt fókánál. Ha ezt sejtjük, még néhány napig Bhadravatiban maradunk. Ott bizonyára lőttem volna még tigrist.