Május elején ifj. Kőhalmy Tamás műtermében jártunk, amelyről részletesen júniusi lapszámunkban írtunk, jelen cikkünk azt kiegészítve mutatja be, milyen út is vezetett idáig a festőművész életében.
Sopronban, az Esterházy Palotában található Erdészeti Múzeum Színház utca felőli oldalán találkoztam vendéglátómmal, aki amellett, hogy elismert festőművész, restaurátor, címzetes egyetemi docens, háromgyermekes édesapa, lapunk kollégája, még az intézmény munkatársa is.
A múzeumban helyet kapott önálló tárlata felé vettük az irányt, a kiállítótérbe érkezve számos impozáns festmény helyett a szemem mégis először egy kisebb grafikán ragadt meg, amelyen egy vékony, idős kezet tart egy – feltételezhetően – férfikéz, előtte az asztalon pedig egy vörös rózsa hevert…
– Anyám halálára festettem a felső nagy képet – vette észre tekintetem elkalandozását Tamás –, annak ez az alsó a magyarázata, már megérett bennem akkor, ott, anyám kezét fogva… Amikor apám könyvéhez elvállaltam az illusztrálást, még nem tudtam, hogy édesanyám beteg. De hát semmi sem véletlen az életben. Az igazán nagy olajképekkel való munkát nem tudom félbehagyni, így az ő több hónapos ápolásának időszaka alatt szinte csak a könyvbe kerülő kisebb akvarellekkel tudtam haladni – folytatta a művész, és egyúttal a nagyteremtől balra eső Kváderes terembe tértünk.
– Pont az a jó ebben a technikában, hogy csendesen, szagmentesen tudtam dolgozni, akár anyámnál is elő lehetett rajzolni a képeket, és így szépen összegyűlt a 60 darab augusztusig – mondta a munkáról. Édesanyja betegsége után, augusztustól a december 4-i kiállításmegnyitóig azokkal a munkáival foglalkozott, amiket korábban félbehagyott, illetve ekkor kezdett bele sok olyanba is, ami „megérett” addigra benne.
Főként ezek kaptak helyet a nagyteremben. – Ez a félév úgy zajlott, hogy délután 4 órakor bejöttem, 5-kor nekiálltam festeni és reggelig festettem, aludtam valamennyit, és jöttem is vissza a műterembe – mesélte a munkafolyamatról, miközben visszasétáltunk. Képein többnyire létező tájak elevenednek meg, végignézve rajtuk köszön vissza például a Bakony, a Kígyós-patak, Esztergom.
Kőhalmy Tamás trófeás vadat egyáltalán nem ejt el. Az ezzel szembeni tartózkodását azzal magyarázta, hogy édesapjától – a neves erdőmérnök, vadbiológus egyetemi tanártól – hivatásos vadász mivolta miatt sem a rekordhajhászást tanulta, bár igen sok trófea között nőtt fel. Felnőtt fejjel látta be, hogy ezekből csak egy pár az, amihez neki is kötődése van, például egy közös vadászat miatt.
– Ha elmegy az ember, szívszorító, de onnantól nincs értéke... Ezért is adtuk oda apám trófeáit az egyetemnek, így a diákoknak, ha esetleg egy selejtről van szó, nem a könyvet kell fellapozniuk, hanem kimennek a folyosóra, és megnézhetik, tehát az agancsok túlélik apámat. Sokszor hoznak be a múzeumba is hagyaték trófeákat, de már csak csontértékük van. Azt mondtam, hogy én ezt nem fogom űzni, a vadászat élménye – hogy kiülök a lesre tízszer és abból csak egyszer húzom meg a ravaszt, kilencszer pedig a csöndet, harmóniát figyelem – és a vad húsértéke fontosabb számomra, és szerintem ez egy őszinte hozzáállás, ezt megoszthatod a barátaiddal, a családoddal, a gyermekeddel, és ennek egy teljesen más értéke van – mondta el Kőhalmy Tamás, és kiemelte: ennek okán jelenik meg gyakrabban festményein a tarvad, vagy – a vadászszemnek nem annyira „értékes” – vadon élő állat – fordult tekintetünk egy hermelint ábrázoló alkotása felé.
– Ennek a kis állatnak olyan szép teste van, egy finom kis dallammal, él és mozog, belőle is sugárzik Isten valósága – magyarázta a képről.
A kérdésemre, hogy mennyi idő alatt készül el egy nagyobb kép, Tamás egyből a gyórói vízimalomról készült kép felé fordított, amelyhez egy fiatalkori udvarlás története párosul. Akkor még a színvilág is picit másabb volt, és ő maga is másképp látta még a festészetet, de évtizedekkel később a kép visszakerült hozzá, ekkor festette rá a húzó kacsákat, egy kicsit a színeken is változtatott, lefixálta és azt mondta, hogy ez most van kész, így került bele a jelenlegi kiállításba.
– Ennek volt egy 35 éves inkubációs időszaka, és vannak még olyan képek, amiket le kell tennem a fal mellé, hogy érlelődjenek, megjön azoknak is az ideje, 57 évesen már nem kapkodok. De van olyan is, amikor egy lökésre kijön az ember kezéből, amit szeretne, az említett kisebb képek esetén ez általában így is van, ezek főként vízparton készülnek – tette hozzá.
– Ez okoz örömet, világéletemben ilyen voltam. Ha egy tégladarab került a kezembe, akkor a járdán hagytam valami nyomot, az összes könyvemnek, füzetemnek a margóját telerajzoltam… Szerencsés vagyok, mert a szüleim ezt elég hamar felismerték, mindig voltak rajzkészleteim – mesélte a művész a kezdetekről. Sosem vonzódott a rajzkörökhöz, szakkörökhöz sem, mindig megvolt a saját elképzelése, kerülte a kötöttséget. A jó pedagógusok pedig ezt fel is ismerték és nem presszionálták.
– Vargabetűkkel lett végül az életem iránya a festészet, hiszen volt pár szenvedélyem, az egyik a vitorlázás, a másik ilyen a repülés volt. Amikor választanom kellett, először az utóbbit választottam, felvételiztem a repülőműszaki főiskolára, kétszer próbálkoztam bejutni, közben navigációs és lokátorműszerész végzettséget szereztem, és jártam egy hármashatárhegyi sportklubba is repülni – idézte fel a pályaválasztást Tamás. Bizonyossá vált, hogy Nyíregyházára nem fog bekerülni, a katonai főiskolán a közeg volt az, ami nem passzolt számára, később a sorkatonaságból okleveles repülőgép-szerelőként távozott.
– De nem voltam pilóta, ehhez bonyolult lehetőségek lettek volna, így hazajöttem Sopronba, ekkor szegődtem egy barátom mellé, aki Firenzében végzett restaurátornak, gyümölcsöző, hosszan tartó közös munkáink voltak, és ezzel bekerültem egy művész–restaurátor körbe, ami át is lökött abba az irányba, hogy már nem volt kérdés, a művészet marad – összegezte ezeket az éveket. Megtanult az aranyozás mellett egy csomó technikát, mígnem 28 éves korában elment a tanárképző főiskolára – ekkor már egygyermekes apukaként –, és külön rektori engedéllyel művészettörténetből írhatta diplomamunkáját, egyúttal visszakerült a művészvilágba.
A kiállítás harmadik termében az elmúlt 30 évének képeiből válogattak, amelyek egy-egy sorozat megmaradt darabjai, gyűjtőktől visszakért képek, illetve néhány olyan, amely soha nem kerül eladásra, s ezáltal lett az egésznek egy kulturális és technikai visszatekintése is. Ezek között van, amelyen a gyermekei láthatók, de itt kapott helyet egy édesapját vadászat közben ábrázoló festmény is.
– Amikor ezt Faragó Sándor – az egyetem korábbi rektora, nagyon jó barátom, aki apámat is nagyon szerette – megnézte, és kicsordult a könnye, azt mondta: hát, pont így állt az erdőben, ez volt a habitusa, de ha ilyen közel volt a szalonka, ő már lőtt volna… Erre a képre ez ütötte rá a pecsétet, hiszen, ha valami hitelesít, akkor az ez, ha valakit így megmozdít érzelmileg az alkotásom – mondta el Kőhalmy Tamás.
– Minden művész szerintem egy kicsit azt érzi: egy létra a föld és az ég között, egy közvetítő. S ha erre valaki rákérdez, akkor örülnek neki, hiszen annál rosszabb nincsen, ha valamit alkot az ember, és azt közöny veszi körbe…
