Úgy mondják, mindig a távozónak könnyebb, és annak nehezebb, aki marad.
Akit otthagynak.
Mindig mosolygott, amikor ezt hallotta. Mosolygott, és nem válaszolt semmit. Az mond ilyet, aki még soha nem távozott sehonnan.
Ő viszont már állt az ajtó mindkét oldalán: tudta, hogy a távozás soha nem könnyű. Jobban mondva, szépen távozni, az legalább olyan nehéz, mint szépen elengedni.
Mire ezt olvassák, ő már nem lesz ott.
De most még egyszer visszatekint, mint a vándor a tájra.
Naplementekor elbúcsúzik, hogy a napfelkeltét már otthon nézhesse.
***
Vadászembernek mindig ajándék egy meghívás. Apróvadra, vagy nagyvadra, mindegyik más élmény.
Meghívást kapott. „Felmegyünk Upstate-be Pistához. Most van az íjas idény.”
Na igen, ezt azért ki kell fejteni egy kicsit.
Upstate (egyenlő: felső állam) hivatalos neve New York állam. Azért felső, mert az alsó maga a város. Tudják, a „Nagy Alma”, ami soha nem alszik, benne a felhőkarcolókkal, a Szabadság-szoborral, a sárga taxikkal. És azzal a több mint nyolcmillió emberrel, akik New Yorkiak. Nem csupán amerikaiak, hanem newyorkerek. Az egy külön kategória.
Amikor hat év USA-beli tartózkodás után a Yellowstone Parkban járt, az egyik melegedőnél bement egy büfébe. Forró csokit kért, mert mínusz 32 fokban jólesik az embernek a forró csoki. Szóval, amikor kérte, a büfések ragyogó szemmel kérdezték, hogy New Yorkból jött-e, mert az akcentusa éppen úgy elárulta, ahogy otthon például a palócokat, kunokat, székelyeket.
És akkor el kellett magyarázni, hogy igen, de közben tulajdonképpen New Jerseyből és eredetileg Magyarországról.
Azért jött, hogy lássa a téli Yellowstone Parkot, meg úgy általában Wyomingot, Montanát, mert addig csak olvasott ezekről az indián regényekben, és filmekben látta.
De most Upstate-be hívták, melynek területe egészen a kanadai határig terjed.
Az USA-ban októberben kezdődik az szarvasbika idény. Állama válogatja, de New York államban először csak íjjal, illetve sörétes puskával lehet vadászni, majd később, pár hétig golyóspuskával.
Egyszer kiült egy baráttal, ugyanígy „whitetailre” vadászni.
Épített magasles erre nincs – talán beljebb, Minnesota, Kentucky felé –, ezért kisszéken ültek. És ő, aki otthon már vadászott őzre, csak azt kívánta, hogy ne jöjjön vad. Igen, jól olvasták. És hogy miért? Mert az is a vadászidény íjas része volt, amikor golyós fegyverrel már tilos volt vadászni, csak íjjal lehetett és sörétes puskával! Igen, sörétessel. Azért, mert a törvénykezésbe is beszivárgott a „lelövik a szegény szarvast” mentalitás. És így „védik”. Mert a golyós „gonosz”, míg a nagyszemű sörétes az szerintük kíméletes. Hát ő nem akarta látni ezt a fajta „kíméletet”! Imája meghallgatásra talált…
Most a vendéglátó íjjal akart terítékre hozni egy bikát vagy egy tehenet, a törvény mindkettőre lehetőséget adott.
Az áhított vadat, mely a mai tudásunk szerint a szarvashoz áll közelebb, angolul (white-tailed deer) fehérfarkú szarvasnak hívják. Magyarul fehérfarkú (virginiai) szarvas (Odocoileus virginianus). A mi európai őzünkhöz képest jóval nagyobb, 90–130 kilogramm tömegű. Nyugatabbra van belőle fekete és vörös farkú is.
A városka New Jersey és New York államok határán fekszik az utóbbi oldalon. Az erdélyi származású vendéglátó, akinek már gyermekei is itt születtek, otthonról hozta a gazdálkodás szeretetét, és az erdős, hegyes vidéken megtalálta a vadászszenvedély is.
Mert az megtalál, bárhol is vagyunk. Amerikában, Magyarországon…
Késő délután érkeztek a vendéglátóhoz. Meleg volt, legalábbis október elejéhez képest. A hegyek, amelyek körülvették a települést, színesben pompáztak: a zölddel versenyzett a sárga és a piros, és lassan átfestették az egész tájat.
Ahogy nőttek az árnyékok, elindultak. Csak átmentek a ház előtt vezető út túloldalára, ahol egykor farm állott, de most fű és bozót nőtt egészen az erdőig, ami felkúszott a hegyoldalba.
A házhelyhez érve már csendesen mozogtak és óvatosan lestek ki a területre. Ott állt egy tehén. Mi tagadás, ekkor azért eszébe jutott Winnetou, Old Shatterhand és az, ahogy Karl May leírja, hogy milyen hangtalanul kúsztak a banditák vagy a komancsok táborához. Mindezt úgy, hogy az író életében nem járt Amerikában. Indiánt maximum rajzon, talán dagerrotípián láthatott. Ő pedig itt volt Amerikában, és ha nem is olyan ügyesen, mint Old Shatterhand, de kúszott és leste a komancsok helyett a fehérfarkú szarvast…
Vártak. A tarvad gyanakodva figyelt, majd megfordult és mindenféle sietség nélkül az erdő felé kocogott. Ekkor látták meg a bikát. Mutatós agancsa koronaként ragyogott a lenyugvó őszi nap tüzében.
Várták, hogy a bika megfelelő pozícióba álljon. Nem ment a tehén után, és ez – az ő szempontjából – végzetes hibának bizonyult.
A vendéglátó a húrra illesztett egy nyilat és megfeszítette. Nem hagyományos faíj volt, és a hajában sem díszlett festett tollkorona, sőt, az arca sem pompázott harci színekben. Modern, csigás íjjal vadászott, és mindketten terepszínű vadászruhát viseltek.
Az őszies, madárcsicsergős, bogárzúgással teli réten szinte hangtalanul suhant a vessző. Ahogy puska esetén, úgy itt is lehetett hallani a becsapódást. A bika jelezte a találatot, majd eltűnt a magas fűben. Ágak (zajos) roppanása hallatszott: a vad egyre kevésbé tudta irányítani a mozgását.
A vendéglátó mozdult, de ekkor a vendég megérintette a karját: „Várj pár percet! Nekem úgy tűnt, jó találat volt, nem megy messzire, de ha most utána megyünk, csak beljebb űzzük az erdőbe, így meg lehet, hogy helyben marad.”
A vendéglátó bólintott.
A zsibongó, természet által visszavett rét illata, élettel teli kavalkádja úgy vette körül őket, mintha néhány pillanattal ezelőtt nem történt volna meg egy élet elmúlása. A természet ugyanis nem ütközik meg a halálon. Az is a része. A résztvevők kölcsönösen szolgálják egymás érdekét. Az ember is résztvevő.
Ha az embert kárhoztatni kell valamiért, az pont nem a helyesen, mértékkel, a természet adta lehetőségekkel összhangban végzett vadászat, hanem számtalan más, a világot valóban romboló tette…
Némi várakozás után aztán megkeresték a vadat, ami addigra kimúlt. A vendég a szájába tette az utolsó falatot, ráhelyezte a sebtöretet éppen úgy, ahogy otthon tennék. Amerikában nem ismerik ezt a szokást.
Tudom, kiábrándítóan hangzik, de az elejtett vadat nem ló vontatta, nem két ágból készített, növényi indákkal összekötözött hordszerkezeten szállították a vendéglátó házához, hanem quadon.
Pedig mennyire romantikus elgondolni, ahogy egy mokány, foltos indián ló poroszkál, mellette pedig ott ballag Winnetou…
A helyzet az, hogy ha megnézzük, hol történt az eset, akkor inkább az utolsó mohikánra kellene gondolni, mert a mostani New York állam irokéz terület volt, és Cooper regényei illenének ide. De mit tegyünk, ha a képzeletünk nem törődik a történelemmel?
A házhoz visszaérve megtörtént a vad feldolgozása, ahogy otthon, annyi különbséggel, hogy a vendéglátónak saját hűtőkamrája van. És lett szarvasmájas lecsó – a vendég főzte –, mert a vendéglátó többek között szentesi és cecei magyar paprikát is termel. Amerikában ezek nem ismertek. Ha az ember elmegy a boltba, akkor az otthon „kaliforniai” paprikaként ismert fajták vannak, talán egy hasonlít a mienkre.
A magyar paprika valóban maga a titok, mert még a termelő sem tudta, hogy melyik erős, melyik nem, ez csak a főzéskor derült ki. De akkor egyértelműen.
A vendég el is merengett azon, amikor gyerekkorában nagymama megkívánta a lecsót és főzött. Talán nem mondtam még, de Rákospalotán nagymama bogyiszlói paprikából készítette, mert az jó erős. Mondom néktek, nagymama helyesen gondolta. Jó erős lett. Csak azt nem számolta bele, hogy ő viszont nem olyan erős: utána két napig betegen feküdt…
Így történt, megvolt minden, ami vadászatot jelent. Cserkelés, izgalom, eredmény, tisztelet, ünnep… Az sem jelentett számára gondot, hogy kísérőként volt jelen, nem vadászként.
Valami azonban mégis hiányzott.
Az Otthon.
***
Úgy mondják, mindig a távozónak könnyebb, és annak nehezebb, aki marad.
Mindig mosolygott, amikor ezt hallotta. Mosolygott, és nem válaszolt semmit. Az mond ilyet, aki még soha nem távozott sehonnan.
Ő viszont már állt az ajtó mindkét oldalán: tudta, hogy a távozás soha nem könnyű. Jobban mondva, szépen távozni, az legalább olyan nehéz, mint szépen elengedni.
Most viszont valami újat kell megtanulnia.
Szépen hazaérkezni.
Megjelent a Nimród Vadászújság 2024. júliusi számában.