Megint szombat. Ez a nap azonban más volt, mint a többi. Nem a szokványos hétvégék egyike. Nem a megszokott szombatok ismerőssége. Ünnep.
Díszbe öltözött napok. A tavasz már egy ideje megérkezett. A hóvirágok elnyíltak, a fák virágoztak, zöld ruháját lassan magára húzta a természet. De másért is kivételes nap volt. Húsvét. A lélek ünnepe. A magunkra öltött Szentség órái! Várakozással teli időszak. Az ember megérkezése, hozzácsendesülése a Nagysághoz.
Istvánnak még ennél is többet jelentett! Várta magában, de volt még valami. Egy ideje letette már a fegyvert. Nem tehetett mást. Nem önszántából tette. A betegség ledöntötte, és már két hónapja nem tudott erdőbe menni. Nem volt ereje, és örült, hogy ép bőrrel megúszta! Alakulhatott volna rosszabbul is! Sajnos nem minden barátja volt ilyen szerencsés. Élt, és ez mindennél fontosabb!
A különleges napra már előkészítették a húsvéti sonkát. Párja, Judit már elkezdte főzni. A finom füstös, sós illat belengte a lakás minden pontját. De a szívet is melegítette! Bejutott annak minden zegébe-zugába. István szaglása már jobb volt, lassan jött vissza. Ezt az illatot azonban érezte. Volt még egy meglepetés!
– István, kipihented magad? – kérdezte kedvese.
– Persze! – válaszolta kedélyesen.
– Most már szépen fő, magára hagyhatjuk. Lenne kedved kicsit sétálni? – kérdezte Judit, várakozással telve.
– Végül is… miért ne?!
– Rendben, akkor úgy öltözz, hogy erdőbe megyünk!
– Erdőbe?
– Igen, ez a megújulás ünnepe... rád fér!
István nem tudhatta, hogy Judit mire készül, de érezte, hogy a friss sonkaillaton kívül más is van a levegőben…
A kocsi ismerősen állt meg a vadászház előtt. Szerették ezt a helyet. Rendben volt tartva, és a nagy tölgyek némán őrizték történeteiket. István a szokásos mozdulatával vette ki a csomagtartóból a hátizsákot.
– Végre! Újra kint!...
Megindultak a poros földúton. Elmentek a nagy farakás mellett, majd ráfordultak a szederindákkal szegélyezett ösvényre. Nemrég esett, de a föld sok helyütt mégis száraz volt. Az ösvényen nagyobb tócsákat alkotva meg-megállt a víz, amit a sertevad gyakran használt. Odébb vadnyomok. Gímszarvas, őz, vaddisznó. Pecsétje az elmúlt napoknak. Elérkeztek az útkereszteződéshez.
– Judit, várj! Nézzük meg a sózót! – mondta István lelkesedve. Lefordultak, és látták a földről, hogy rengeteg állat járt itt a napokban.
– A kősó ritka kincs!... Érzem! – mondta István Juditnak, miután belenyalt. Gyermeki derűvel összemosolyogtak. Folytatták útjukat, és már látható volt a fákon a forrás jele. Bükkök mellett haladtak el, és a nyíl mutatta: lefele.
– Te komolyan le akarsz menni oda? – kérdezte István kétkedve.
– Miért ne? Ennyi kell! – felelte Judit.
– Na jó, hát legyen!... – válaszolta István engedve. Megindultak lefelé a csapáson. Körös-körül derékig érő cserjék, a távolban a bükkök őrizték a partvonalat. A völgy mélyen volt, és sokat kellett menni a kora délutáni napsütésben. István azon merengett, hogy vajon mikor ugrik ki egy vadkan a szedresből. – Még a puskám sincs itt! – gondolta. – Nem baj, talán minden rendben lesz – nyugtatta magát. Leértek.
A hűvös erdő ráborult a tájra, enyhítve a nap melegét. Bükkök, szilek adták az ingyen menedéket. V alakban ért össze a két partja a kis erdei érnek.
– Nini, egy mókus! – kiáltott fel Judit örömmel. Még pár méter, és ott vannak a szikláknál, ahonnan ered a víz.
– Húsvét-forrás! – kiáltott fel István. – Valld be, direkt hoztál ide! – mondta vidáman.
– Hát, meglehet... – válaszolta Judit kedvesen. Korábban már mások is jártak erre, itt hagyva két festett tojást. Leültek a kellemesen hűvös kövekre. Judit almás pitét és két villát vett elő egy dobozból, és kínálta Istvánt.
– Vegyél, tudom, hogy szereted...
– Ez igaz! – kivett egyet, de a villát otthagyta. Erdőben kézzel a legfinomabb! Az alma, a tészta kellemesen puha volt. Gyorsan megette, mert érezte az út nehezét, és tudta, hogy fölfele nehéz dolga lesz. István fölállt, hogy jobban szemügyre vegye a völgyet. Judit néha beszélt, néha csöndben ette a langymeleg süteményt. Amíg evett, István lehajolt, hogy igyon a forrásból. A víz tiszta, hűvös és édes volt! A fák, bokrok, cserjék, gyökerek, kövek, kavicsok megszűrték a vizet. A sziklákból, csigaházak meszes héjából ásványokban gazdag víz tört elő a hegy gyomrából.
A természet ajándéka – ahogy Judit szokta mondani. Egyszer csak neszezés. István érzékszervei a betegség óta megerősödtek. Szaglása gyenge volt még, de a hallása jobb, mint valaha! Újra zajok a közelből. Intett Juditnak, aki nem hallott még semmit, és nagyokat nyelt a pitéből. Majd megindult. Lépések a száraz avarban. Már Judit is felállt. – Arról jön! – súgta oda kedvesének. Nem láttak semmit, mert feljebbről jöttek a hangok, és a fák is sűrűbbek voltak ott. – Többen vannak – jegyezte meg István puhán. Végül megmutatta magát. Először csak néhány barkás agancsvég. Aztán még több. Végül meglátták a gímbikát! Mögötte két kisebb. Hárman voltak. A vezér megállt, érzett valamit. A többi követte példáját. István és Judit mozdulatlanul figyelte őket. Tán tíz méterre lehettek! A bika szeme nagy volt, sötétbarna, inkább fekete. Gombszemén megcsillant valami… Ott álltak a közös csöndben. Minden mozdulatlan, minden rezdületlen. Megállt az idő… Elhalkult minden. Szarvas és ember egy! Közös szívdobbanás van. Pillanatok teltek el, vagy ez maga volt az örökkévalóság? Az erdő fejedelme néhányat még pislogott, majd megfordult, és nyugodt léptekkel visszaindultak a távoli sötétbe. István és Judit egymásra nézett. Nem szólaltak meg, csak mosolyogtak. Tudták, hogy ebben a csendben, ebben a Szent Csendben most valami történt! Ingyen kegyelemből. Csak úgy. Magától. Szótlanul megölelték egymást.
– Ideje visszaindulnunk. Vár a sonka! – mondta Judit felhőtlenül. István nem mondott semmit, csak követte a napsütéses hegyoldalon. Már nem fájt semmi. Nem érezte nehéznek a meredek dűlőt. A nagy találkozás mindennél többet ért. Húsvét volt. Ünnep. A feltámadás szimbolikája új értelmet nyert az életében…