Magunk mögött hagytuk a húsvétot. Így vagy úgy, de mindenki megünnepelte a maga lelki igényének megfelelően a tavasz, az éledés-ébredés kezdetét.
Nekünk, vadászoknak – lassan már közhelyként emlegetve – ez az őz-ünnep időszaka. Járjuk a területet, a tisztítás árulkodó nyomait keressük egy-egy ledörzsölt vagy véres fásszárú növényen. Nem tudom, ki hogy van vele, de nekem ez is, egy ilyen felfedezés, megfigyelés is Ünnepnap… mégpedig nagybetűs, tehát különleges. Ugyanis az „ünnep” szavunk eredete is arra utal, hogy egy-egy ilyen nap szent, a profántól, hétköznapitól elkülönített és különleges.
Ha ehhez hozzávesszük a vadászat szakrális, életközpontú eredetét, akkor egyértelműen kijelenthetjük, hogy a vad megfigyelése, becserkelése és terítékre hozása együttesen nem akkor éri el a célját, amikor töretes kalapunkkal kezünkben állunk ravatala mellett. Az ünnep utolsó, de örökre csengő himnusza a falon díszelgő trófea lesz, amely mellett napról napra megállva újra éljük az elejtés pillanatát.
Tudom, sokan az gondolják, hogy ez túl romantikus, erre nincs mindig idő… ha nincs, hát keresnünk kell. Ha nem hiszik el nekem, hogy ez így helyes, kérem, olvassák el gróf Széchenyi Zsigmond Ünnepnapok című könyvét (Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp. 1963) Azon belül is az „Őzbakokról” szóló kilencedik fejezetet. Ünnepi áhítatosságra indított minden sora. Úgy hiszem, hogy ezt a fejezetet minden magyar vadásznak életében legalább egyszer el kellene olvasnia. Ugyanis az a szeretet, tisztelet és megbecsülés, amellyel legkisebb nagyvadunk trófeáinak adózik a gróf, mindannyiunk számára egyetemes példa.
Alig vártam, hogy a nap végén, amikor már minden elcsendesült körülöttem és bennem, alázatos meghittségben elolvassam az említett fejezetet. Három délután voltam „bakot számolni” ezért mindhárom este újra olvastam, de nem tudok betelni vele. Egy kedves Barátom hívott el magukhoz májusban – ahogy ők mondják – „selejt-bakolni” és arra gondolok, hogy mindaz, amit e könyvből magamévá tettem, hogyan fog hatni rám ott, abban a percben, ha a Jó Atyám megengedi az elejtést… ígérem, megírom Önöknek.
Most pedig egy kis ízelítő a műből:
„»S ha csak a hazai vadfélék közül választhatnál, vajon melyikre szavaznál?« Válaszom pillanatig sem lenne kétséges:
– Csakis őzagancsaimra!
Hiszen elsősorban ők jelentik hajdani fiatalságomat, egykori otthonom emléket, a legdrágább földdarabkáét, a tulajdonképpeni – anyaföldet! Azt, amit Kölcsey »az emberi szeretet és óhajtás összességének« mondott. (…) Hajdani májusderengések szívderítő képe, valamennyi izével, szagával, neszével – ifjúságom felejthetetlen őzbakcserkészetei. Most látom csak, mit jelentettek nekem, most, öreg fejjel érzem, hogy hozzájuk ragaszkodom legjobban!”