Ünnep van. Igyekszik mindenki a maga lelkiismerete szerint arra figyelni, amit szíve diktál. Ki templomba, ki utazásba, mások pedig sajnálatos magányba…
Ünnepel ma minden; a rét is, engedve a meleget hozó napsugarak hívásának, legszínesebb virágruhájába öltözik. „Ünnepel” a vad, most már biztosan vége a megpróbáló téli nélkülözésnek.
Egy-egy pillanatot lopva a családi nyüzsgésben, újra meg újra megakad a szemem a trófeák közt egy üres helyen: oda kell még valami. Nem baj, ha torz, nem baj, ha kicsi, de a töretátadás ünnepi pillanatát idézi majd vissza; a vad mezei virágokból rögtönzött terítéke felett állva, kalapomon a véres győzelmi „diadém”. Trófeába zárva az élmény, az élet…