Egyre ritkábbak a hajnali fagyok, ha azonban jól szétnézünk, egy-egy mély, hűvös völgyzugban még deresek a majd kicsattanó rügyeket tartó ágak.
Éppen csak hajnalodik, és már nyoma sincs a tél végi csöndnek, hiszen innen is, onnan is vidám madárdal hallatszik. Nem is hagyják abba egész nap, mintha a téli böjt végén most tartaná a tollas sereg a véget nem érő, formabontó tavaszi fesztivált. Egyesek a költés lázában égnek, vannak, akik már fiókát táplálnak, és olyanok is, akik még fészket építenek, mert nemrégen érkeztek a messzi délvidékről: otthonról – haza.
Egy lázas készülődés az egész világ. Ahogy felkel a nap, és lassan melegíti a hónapokon keresztül átfagyott földet, egyre több friss vakondtúrás jelenik meg a felszínen.
Duzzadó rügyekkel integetnek a fák és bokrok, vidáman muzsikál a kis patak a faluszéleken, néha felragad egy-egy aszott fűcsomót vagy száraz gallyat, hogy magával vigye egy darabon. Amikor terhessé válik, persze leteszi a parton, majd boldogan csobogva ér a tóba, kicsit meglassúdva, de friss, élettel teli vizet hozva a víz alatti népnek.
A tó partján apró madár gubbaszt, mozdulatlanul figyeli a szél által fodrozott vizet, majd apró smaragdként egyet villan, egyet csobban, és már újra előbbi helyén ül, azzal a különbséggel, hogy csőrében vergődő halat tart. Egy-két fordítás és gyors nyelés, majd újra szoborrá merevedik a dárdás kis lovag. Néha percekig nem történik semmi. Ilyenkor, mintha megunná a várakozást, hirtelen szárnyra kap, és látszólag gyorsan és céltalanul, ám valójában éles szemmel figyelve böngészi végig a tóparti sekély vizeket, újabb csillámló zsákmány után lesve. Egyenes, lapos röptében egyet-egyet csippan, talán azért, ha nem tudnánk követni a gyors repülést, hangja alapján könnyen megtalálhassuk.
A gáton kótyagos poszméhek törülköznek a tavalyi perje fakó szálain, mintha nem tudnák eldönteni, hogy repüljenek vagy ne repüljenek.
Ekkor furcsa dolog történik. A gátra, ahová az előbb a poszméh szállt le, egy gyors villanással szürke-fehér madárka érkezik, épphogy landol, máris kettőt rogyaszt vékony lábaival. Nem szól, csak reményteljesen néz rám fényes fekete szemével, mégis annyi mindent üzen!
Az alkony már a fiatalos szélén talál. Sáros még a föld, sok helyen apró pocsolyák mutatják, hogy azt mondja a rét, ennyit, és ne többet. Majd áprilisra talán felszárítja a szél, és beissza a zsombék az olvadt, tiszta hólét.
Korán van még. Ezer madár dalol víg tavaszi éneket, ahogy elhelyezkedem kedvenc helyemen, a tarisznyát és a puskát egy bokor vastag ágaira akasztom. Ahogy mozdulok, a bokor megfogja kabátom ujját, és a közeli hegyoldalon büszkén magasló, öreg cserfa felé mutat. Mintha azt kérdezné, hogy emlékszem-e.
Igen, felelek gondolatban a ki nem mondott kérdésre, hát hogyne emlékeznék!
Szeptember volt. Lágy, tavaszi szeptember, és már kora délután behallatszott a bőgés a vadászházhoz. Reményekkel telve indultam az erdőbe, s ahogy magamban elterveztem, a meredek oldalba mentem, a nagy cserfához. Körülötte nagy lakodalom volt akkortájt, mindenfelé letaposott fű, törött bokor, a bakhát mellett, a régi keréknyomban összegyűlt esővízben pedig sáros fekvések és szarvasnyomok – szarvasnyomok mindenfelé. A cserfa tövébe ültem, száraz, puha avarra úgy, hogy lábammal közrefogtam a fa törzsét, hogy jól egybe tudjak olvadni a sötét fakéreggel. Teljesen világoson szólalt meg a vágás fölött egy bika, hangjából hallani lehetett, hogy egyedül van, keres. A fának támasztott puska mögül óvatosan húztam elő a szarvashívót, és vékony hangon, de amennyire csak tudtam, kihívóan bőgtem bele, majd rövid szünet után a vágyakozó tehén hangját szólaltattam meg, az orrom befogva. Azonnal jött a válasz a vágás felől, majd azt is jól lehetett hallani, hogy a gerincen is átért a vágás bikája, és már a völgyben jön felém, recsegve-ropogva törve az ágakat és egyre indulatosabban, harcra hívón bőgve. A sűrű miatt nem láttam még, no meg ahogy a fa tövében ültem, nem is láthattam messzire...
Mellettem egy hosszú dombhajlat takarta el a szekérutat a bika irányába, ahonnan egyszer csak száraz gallyakat, falevélcsomókat láttam felrepülni, majd megjelent két villa, ami csodás módon koronává változott, egyre közeledve, közben jobbra-balra imbolyogva.
Majd belebújtam a fába, olyan szorosan simultam hozzá.
Pár pillanat múlva ott állt előttem öt méterre sem, teljes életnagyságban. Koronás, öreg tizenkettes volt, oldala folyamatosan süllyedt-emelkedett, ahogy orrlyukain szívta, szűrte a szeptemberi alkony levegőjét. Szemét forgatta, orrát nyalogatta hosszú nyelvével – kereste a vetélytársat, hogy azonnal miszlikbe apríthassa, és kereste a tehenet, akik nem voltak sehol. Sötétszürke orrán, ilyen távolságból is jól láthatóan, ferde, kereszt irányú vágás húzódott…
Az átellenes oldalon lévő kezemmel, melyet a bika a fa takarása miatt nem látott, megmarkoltam a puska nyakát, és hirtelen hátradőlve, miközben kibiztosítottam fegyveremet, a szarvas vastag nyakára kaptam a célgömböt, majd nagyot dördült a puska.
A bika tágra nyílt szemmel, szinte hitetlenkedve nézte a „fából kiugró” alakot, majd nagyot szökkenve, előttem eliramodott. Közben lógatva, furcsán tartotta a fejét, de irama nem lassult, sőt egyre fokozódott. Hirtelen felugrottam. Ekkor már odaért a szekérúthoz, és amerre jött, dombnak fölfelé váltott vissza a vágás felé. Apró vércseppek jelezték az avaron távolodásának irányát, meg a puha, sáros talajba vájt csülöknyomok. Itt megálltam, megjelöltem az utolsó nyomot, majd másnap reggel édesapámmal meg Gabival és Ronyval, a bajor vérebbel kezdtünk neki a keresésnek. Két sebágyat találtunk, kevés vérrel, majd közel négy kilométer után hajszára indult a véreb. Állítani nem sikerült – egyszer pillantottuk meg jó háromszáz méterre a pásztán átugró bikát, de hiába mentünk utána, soha nem került meg…
Igen. Emlékszem. Ott ültem akkor, a nagy cserfa tövében...
Miközben századjára is végiggondolom azt a szeptemberi estét, lassan alkonyodik. Az erdő fokozatosan elhallgat, csak egy-egy kakatoló fácánkakas és késve hazatérő fekete rigó éktelenkedik bele a csendes tavaszi estébe.
Ekkor velem szemben, a sűrű irányából halk és óvatos szöszmötölés indul el. Halkan, lassan, de egyre határozottabban közeledik. Néhol már látni, ahogy a cserbokrok gallya félrehajlik a közeledő nagy test elől, majd kibontakozik előttem egy sötét folt, amely egyre határozottabban szürke szarvasformát mutat. A szekérúton állok, és a bokrok közül, fején két nagy gombóccal, kilép elém egy óriás gímbika. Az orrán ferde, kereszt irányú vágás húzódott, és a nyaka bal oldalán egy kerek, csupasz foltot láttam…
Jól megnézett, nem tudott hová tenni. Majd ahogy fordult a légáramlat, a mozdulatlan vadász felől a vad felé lengett a szél, meglepődve megfordult, és sokáig hangosan törve, beleveszett a cseres sűrűbe.
A földre ültem, tarkómra toltam tavaszi szalonkázókalapom, és nem csak kívül, de belül is mosolyogtam, egyre mosolyogtam, míg fejem felett, egy ragyogó csillag irányából, vidáman cikázva megjelent az idei első…
Megjelent a Nimród Vadászújság 2022. márciusi számában.