Hol van már a január elseje a még füstölgő tűzijáték vetőcsövekkel, a kótyagos fejekkel, vagy az Urunk édesanyjának ünnepére hívó harangszóval?
A nyugati világ naptári évének fordulója nekünk vadászoknak nem különösebben más, mint a tél bármely napja. Sok vadásztársaságnál még 31-én rendeznek egy apróvadvadászatot, vagy néhányan kiülnek egész estére – főleg hóban – várni a sertevadat. Az igazi újévig azonban ekkor még két hónap van hátra.
Most viszont eljött, itt van a március, vele együtt pedig megkezdődött az új vadászati év is.
Igazán kemény tél volt, olyan, amire jó tíz éve nem volt példa. Az egész ország hetekig járt térdig a hóban, iskolák zártak be, falvak maradtak magukra a rég nem látott hótakaró miatt. És mi történt mindeközben a vaddal? Az ideit megelőző utolsó nagyobb hóesés óta felnőtt már több generáció, amelynek nem kellett megtanulnia táplálék után kutatni a fagyott tájban. A téli etetés eddig leginkább a vad koncentrálását célozta, most ugyanez a túlélését segítette.
És vajon meg fog látszani a zimankó a mostani vadászati év statisztikáin? A muflon közismerten nem bírja a nagy hótakarót, a többi vadfajunk gyengébb egyedeinek pedig most szinte esélye sem volt túlélni, esetleg később erőre kapni. Sok lelkiismeretes vadász hordta ki számolatlanul a takarmányt, de mégsem vihetünk kockabálát minden szarvasnak. Esetleg, ha volt számottevő mennyiségű elhullás, akkor a megmaradó erősebb egyedek a rendelkezésre álló forrástöbbséget tudják-e úgy hasznosítani, hogy az észrevehető lesz az utódnevelés sikerességén, vagy a trófeaminőségen?
Ökológiai szempontóból vajon meg fog látszani a „visszapótolt” víz, és a hó alatt keletkezett „új talaj” tápanyagtartalma a rendelkezésre álló zöld tömegen? Vajon ezen a nyáron is szembe kell néznünk az aszály mérhetetlen pusztításával? Az elmúlt évekből úgy tűnik, hogy a vadgazda legfontosabb feladata a vízgazdálkodás lett. Ennek viszont már most neki kell állni, hiszen alig három hónap és itt a kánikula. Izgalmas évnek ígérkezik a 2026/27-es.