Hosszú, száraz, hideg tél volt. Recsegősre fagyott az avar, és deres fejjel, rezzenéstelenül állt őrt a bakhátak mentén a keréknyomok sara.
A kővé dermedt dagonyák tükre alatt elszáradt és lehullott falevelek feküdtek, a jég tetején pedig sáros vadcsúszások nyomai mutatták a hasztalan próbálkozást: nem lehet a vízhez férni.
Látszólag élettelenül, mereven moccantak a fák kopasz ágai az ébredő hajnal leple alatt, mintha minden mozdulat felesleges volna és fájna.
A virradat hozott csak enyhülést, amikor a felhőtlen égboltra kiült a nap, hogy enyhe melegével kiolvassza az elgémberedett gallyakat, és melengesse kicsit a fázó erdei népet. Sajnos az a kis sárga fény is hamar felhőbe borult. Először csak halványszürke rongyos foszlányok takarták el a sárga korongot, majd északkelet felől komor, vastag fellegek érkeztek a narancsos derengés elé, és már délelőtt kilenc órakor olyan érzése volt az embernek, hogy esteledik. A sötétség egyre vastagodott, majd amikor egyszerre nem bírta tovább, lassú és ritka pelyhekben, aztán egyre sűrűbb gombolyagokban eleredt a hó. Fél óra alatt tekintélyes vastagságú szőnyeget terített a vidékre, kemény munkát adva vadnak és embernek egyaránt.
Aznap vasárnap volt. Nem terveztem vadászatot, de a délelőtt havas frissessége egyre csábított az erdő felé, így a húsleves meg a pörkölt után felhívtam édesapámat, hogy van-e kedve elkísérni egy téli cserkelésre.
– Holnap reggel dolgoznom kell. Ha esik valami be is kell hozni. Az utak járhatatlanok. Szerintem ma ne menjünk sehova – szóltak az ésszerű atyai intelmek, melyeket feleleges aggódásnak éreztem.
Vastagon felöltöztem, magam mellé vettem a hátizsák láttán egyre izgatottabbá váló Larát, a szálkás tacskót és lassan nekivágtunk a havas rengetegnek. Szegény egy darabig törtetett a nyomomban, de rövid lábaival nehezen, a fehér takaróban hullámozva hol el-, hol pedig feltűnve araszolt előre, így muszáj voltam ölbe venni, hogy a távcső mellett utazhasson egészen a magaslesig. Fedett volt a les, egy sűrű, cseres fiatalossal – meg sok hóval – takart völgy feletti gerinc mellé épült, a cseres alján egy széltöréses erdeifenyves feküdt. Hamar letakarítottam a lócát, meg a les padlóját, vastag párnát raktam az akác-ülőke tetejére és kiskutyámmal egymást melegítve vártuk a jószerencsét.
Hatalmas világos, tiszta és mozdulatlan csend volt, a hulló hópelyhek nesztelenül érkeztek a földre, csak egy-egy, a hóteher alatt rogyadozó ág engedte útjára a rátelepedett halmokat, majd megkönnyebbülve hintázott vissza eredeti helyére. Azonban ebben a mozgásban már nyoma sem volt a hajnali dermedtségnek; üdeség, erő és élet sejlett benne.
Lara időnként kiszagolt a feljáró irányába, széjjelnézett, majd egy-két helykereső kör után halkan elhelyezkedett a fűtött kutyafekhelyen: az ölemben.
Egyszer csak fészkelődni kezdett, majd borzas füleit határozott fejbillentésekkel egy irányba, a sűrű felé hegyezte. Egyszer a jobbikat, másszor a balt, mintha maga sem hinne a saját fülének. Aztán négy lábra állt, hatalmasat szippantott a friss levegőből és a hátán, a gerince nyomán lassan az égnek meredt az összes szőrszála. Ekkor vettem észre a fiatalosból a lábasba váltó fekete vaddisznókat: három süldőt. A hó alatt makkot turkálva közeledtek a fekete kupacok a fehérség tetején, egyenesen a les irányába. Lara minden ízében remegett, de becsületére legyen mondva, ahogy megszoktuk tőle: egy hang sem jött ki a torkán.
A lövésre az egyik feketeség puhán belefeküdt a vastag hótakaróba, társai pedig tanácstalanul hallgatództak, majd aprókat iramodva hol az öregerdő, hol pedig nappali búvóhelyük felé vettek irányt, míg végül lassan belevesztek a fák havas oszlopcsarnokába.
Már csak az autóig tartó két és fél kilométer választott el a teljes boldogságtól.
Mivel a húzókötél az autóban maradt, így először a lábánál fogva próbáltam az autóhoz közelíteni a kocasüldőt; az út természetesen dombnak felfelé vezetett.
Majd mivel ezzel nem boldogultam, új ötletem támadt: itt a nadrágszíj, azzal majd sikerülni fog – gondoltam magamban, de hamar rájöttem, hogy a csúszkáló nadrág, a hátizsákom, a mellemen keresztbe vetett puska, meg a vaddisznóba időnként belekapaszkodó tacskó alaposan feladták a leckét. Fél óra alatt nem haladtam fél kilométert, a víz meg szakadt rólam. Az tette fel az „i-re” a pontot, amikor még jó távolságra a domb tetejétől, a hó alatt megbúvó keréknyom jegére léptem és egy nyikkanás nélkül belehasaltam a jeges paplanba. Lara nagyon megörült az új játéknak, pillanatok alatt kétszer képen nyalt és csilingelve ugatott: várta a fejleményeket. Én azonban nem voltam felhőtlenül boldog. Ketten a kutyával nem boldogultunk, meg már sötétedni is kezdett, így muszáj voltam segítséget hívni. Édesanyám gyanútlanul adta át apámnak a telefont, aki szintén nem lett felhőtlenül boldog, de egy jó másfél óra múlva mellettem állt. Közben én is haladtam valamicskét.
Este hét körül szerencsésen hazaérkeztünk a zsákmánnyal, és már út közben motoszkált bennem, de hazaérve teljesen világossá vált, hogy a süldőt meg kell pörzsölni, úgy lesz az igazi. Édesapám nem szólt semmit, csak csendben hozta a gázpalackot, meg a pörzsölőt.
Elég az hozzá, hogy éjfél előtt készen is lettünk és mivel mindketten reggel hatra voltunk hivatalosak az aznapi munka elvégzésére, a rendcsinálás és a takarítás már Újév másnapjára, hétfő délutánra maradt.
Az esetből valamit megtanultam: eshet a hó bárhogy, hívogathat akár a legcsábosabban is az erdő téli vaddisznóval kecsegtetve, nem kell soká fáradnia, megint megyek. Habár édesapámtól és mostanra a magam eszétől is jól tudom, hogy a vadászat a puska durranása után kezdődik.
Megjelent a Nimród Vadászújság 2024. januári számában.
Szerző: dr. Molnár Tamás
Illusztráció: Boros Zoltán
<Rovatcím> Irodalom
<Cím> Újév másnapján
<Lead> Hosszú, száraz, hideg tél volt. Recsegősre fagyott az avar, és deres fejjel, rezzenéstelenül állt őrt a bakhátak mentén a keréknyomok sara.
A kővé dermedt dagonyák tükre alatt elszáradt és lehullott falevelek feküdtek, a jég tetején pedig sáros vadcsúszások nyomai mutatták a hasztalan próbálkozást: nem lehet a vízhez férni.
Látszólag élettelenül, mereven moccantak a fák kopasz ágai az ébredő hajnal leple alatt, mintha minden mozdulat felesleges volna és fájna.
A virradat hozott csak enyhülést, amikor a felhőtlen égboltra kiült a nap, hogy enyhe melegével kiolvassza az elgémberedett gallyakat, és melengesse kicsit a fázó erdei népet. Sajnos az a kis sárga fény is hamar felhőbe borult. Először csak halványszürke rongyos foszlányok takarták el a sárga korongot, majd északkelet felől komor, vastag fellegek érkeztek a narancsos derengés elé, és már délelőtt kilenc órakor olyan érzése volt az embernek, hogy esteledik. A sötétség egyre vastagodott, majd amikor egyszerre nem bírta tovább, lassú és ritka pelyhekben, aztán egyre sűrűbb gombolyagokban eleredt a hó. Fél óra alatt tekintélyes vastagságú szőnyeget terített a vidékre, kemény munkát adva vadnak és embernek egyaránt.
Aznap vasárnap volt. Nem terveztem vadászatot, de a délelőtt havas frissessége egyre csábított az erdő felé, így a húsleves meg a pörkölt után felhívtam édesapámat, hogy van-e kedve elkísérni egy téli cserkelésre.
– Holnap reggel dolgoznom kell. Ha esik valami be is kell hozni. Az utak járhatatlanok. Szerintem ma ne menjünk sehova – szóltak az ésszerű atyai intelmek, melyeket feleleges aggódásnak éreztem.
Vastagon felöltöztem, magam mellé vettem a hátizsák láttán egyre izgatottabbá váló Larát, a szálkás tacskót és lassan nekivágtunk a havas rengetegnek. Szegény egy darabig törtetett a nyomomban, de rövid lábaival nehezen, a fehér takaróban hullámozva hol el-, hol pedig feltűnve araszolt előre, így muszáj voltam ölbe venni, hogy a távcső mellett utazhasson egészen a magaslesig. Fedett volt a les, egy sűrű, cseres fiatalossal – meg sok hóval – takart völgy feletti gerinc mellé épült, a cseres alján egy széltöréses erdeifenyves feküdt. Hamar letakarítottam a lócát, meg a les padlóját, vastag párnát raktam az akác-ülőke tetejére és kiskutyámmal egymást melegítve vártuk a jószerencsét.
Hatalmas világos, tiszta és mozdulatlan csend volt, a hulló hópelyhek nesztelenül érkeztek a földre, csak egy-egy, a hóteher alatt rogyadozó ág engedte útjára a rátelepedett halmokat, majd megkönnyebbülve hintázott vissza eredeti helyére. Azonban ebben a mozgásban már nyoma sem volt a hajnali dermedtségnek; üdeség, erő és élet sejlett benne.
Lara időnként kiszagolt a feljáró irányába, széjjelnézett, majd egy-két helykereső kör után halkan elhelyezkedett a fűtött kutyafekhelyen: az ölemben.
Egyszer csak fészkelődni kezdett, majd borzas füleit határozott fejbillentésekkel egy irányba, a sűrű felé hegyezte. Egyszer a jobbikat, másszor a balt, mintha maga sem hinne a saját fülének. Aztán négy lábra állt, hatalmasat szippantott a friss levegőből és a hátán, a gerince nyomán lassan az égnek meredt az összes szőrszála. Ekkor vettem észre a fiatalosból a lábasba váltó fekete vaddisznókat: három süldőt. A hó alatt makkot turkálva közeledtek a fekete kupacok a fehérség tetején, egyenesen a les irányába. Lara minden ízében remegett, de becsületére legyen mondva, ahogy megszoktuk tőle: egy hang sem jött ki a torkán.
A lövésre az egyik feketeség puhán belefeküdt a vastag hótakaróba, társai pedig tanácstalanul hallgatództak, majd aprókat iramodva hol az öregerdő, hol pedig nappali búvóhelyük felé vettek irányt, míg végül lassan belevesztek a fák havas oszlopcsarnokába.
Már csak az autóig tartó két és fél kilométer választott el a teljes boldogságtól.
Mivel a húzókötél az autóban maradt, így először a lábánál fogva próbáltam az autóhoz közelíteni a kocasüldőt; az út természetesen dombnak felfelé vezetett.
Majd mivel ezzel nem boldogultam, új ötletem támadt: itt a nadrágszíj, azzal majd sikerülni fog – gondoltam magamban, de hamar rájöttem, hogy a csúszkáló nadrág, a hátizsákom, a mellemen keresztbe vetett puska, meg a vaddisznóba időnként belekapaszkodó tacskó alaposan feladták a leckét. Fél óra alatt nem haladtam fél kilométert, a víz meg szakadt rólam. Az tette fel az „i-re” a pontot, amikor még jó távolságra a domb tetejétől, a hó alatt megbúvó keréknyom jegére léptem és egy nyikkanás nélkül belehasaltam a jeges paplanba. Lara nagyon megörült az új játéknak, pillanatok alatt kétszer képen nyalt és csilingelve ugatott: várta a fejleményeket. Én azonban nem voltam felhőtlenül boldog. Ketten a kutyával nem boldogultunk, meg már sötétedni is kezdett, így muszáj voltam segítséget hívni. Édesanyám gyanútlanul adta át apámnak a telefont, aki szintén nem lett felhőtlenül boldog, de egy jó másfél óra múlva mellettem állt. Közben én is haladtam valamicskét.
Este hét körül szerencsésen hazaérkeztünk a zsákmánnyal, és már út közben motoszkált bennem, de hazaérve teljesen világossá vált, hogy a süldőt meg kell pörzsölni, úgy lesz az igazi. Édesapám nem szólt semmit, csak csendben hozta a gázpalackot, meg a pörzsölőt.
Elég az hozzá, hogy éjfél előtt készen is lettünk és mivel mindketten reggel hatra voltunk hivatalosak az aznapi munka elvégzésére, a rendcsinálás és a takarítás már Újév másnapjára, hétfő délutánra maradt.
Az esetből valamit megtanultam: eshet a hó bárhogy, hívogathat akár a legcsábosabban is az erdő téli vaddisznóval kecsegtetve, nem kell soká fáradnia, megint megyek. Habár édesapámtól és mostanra a magam eszétől is jól tudom, hogy a vadászat a puska durranása után kezdődik.
Megjelent a Nimród Vadászújság 2024. januári számában.