A tavasz sokáig késett akkor is. Márciusban még a tél bokázott a dombtetőkön, a hajlásokban illattalan csendben álltak a hóvirágok, és az ibolyák csak halk, távoli álmok voltak.
Egy reggel aztán tavasz lett hirtelen. Kapkodó, elkésett tavasz. Először is szétrúgta a havat, aztán felrázta a méheket, kinyitogatta a mandulák, barackok virágait, és úgy húzta ki a dús levelű füveket a réten, hogy szinte hallani lehetett.
A békák nagy gyorsasággal szedték össze nyári zenekaruk tagjait; a darazsak kizúdultak az eresz alól, és egy mindjárt megcsípte öreg vizslánk orrát; a verebek összevesztek minden szál szalmán, hogy melyikük vigye fészkébe, mert a fészekrakás is nagyon sürgős lett egyszerre.
Egy piros lepke virágos szárnnyal áthintázott az udvaron, a cserebogarak kitörölték az álmot szemükből, és a róka elvitte az erdőőr legszebb kakasát.
Rókáéknál nyilván szaporaság lett, de az is lehet, hogy a róka csak téli adósságokat törlesztett.
És ha mindez nem mutatta volna világosan, hogy itt a tavasz: megérkezett barátom levele, hogy menjek túzokkakasra, mert máris elkéstem.
Ez a levél minden tavasszal megjön. Örülök neki nagyon, mert végeredményben főúri dolog túzokra járni, de el is szomorít engem, mert barátom „Pokolfélegyházán” lakik, vagy még azon is túl, valahol az Alföldön, s oda-vissza legalább négy nap kellene, hogy érdemes legyen a tömérdek utat megtenni. De hát kinek jut ma egyvégben négy nap szabadság?
Így aztán leülök, és jövőre ígérem érkezésem. De akkorra biztosan! Immár tíz éve... Egyúttal meghívom barátomat – viszonzásul – őzbakra.
Így megy ez már évek óta. Közben – elméletben – meglőjük a nagy bajuszú túzokkakast és a kapitális bakot, csak látni nem látjuk sem a kakast, sem a bakot, sem egymást.
Tavaly aztán megváltozott minden. Barátom azzal a forradalmi újítással lepett meg, hogy ő jön! Gyanakodva forgattam levelét: micsoda felforgató elem lett ebből az emberből? Katonáéknál ő öltözött mindig a legszabályosabban, az akadémián mindig az első padban ült, és az ő jegyzetein élősködött a fél osztály. Az államnál – ahova csodaképpen bekerült – soron kívül léptették elő ... és most szabadságra jön... Hallatlan!
De azért örültem nagyon.
Összeölelkeztünk, jól megnéztük egymást, és miután megállapítottuk, hogy egyikünk se ment ki nagyon a formából, beszámoltunk a családról. Azokról, akik elmentek, s azokról, akik jöttek. Eljár az idő...
Aztán elkezdtünk vadászni. Egyelőre csak a szobában. Barátom még nem lőtt őzbakot, én pedig túzokot, nem is beszélve azokról a libatömegekről, amelyek az ő hazájában olyan közönségesek, mint nálunk a veréb.
Egyszóval kölcsönösen elbűvöltük egymást. Nekem a vízivad régi szerelmem, neki pedig az erdő, az őz, a szarvas. Régi hazájának, a Felvidéknek vadjai. Nagyon természetes, hogy ő került a libaeldorádóba, én pedig a hegyek közé.
Szeretem én az erdőt is. A hallgatag, mély völgyeket, a koronás szálfák zsongását, a hűvös források meséit, az ölyvek felleges vijjogását, a kakukkszavú erdei májust, a levélpergető őszt és az erdők hideg párájú telét, de a suttogó nádast, a titokzatos nagy vizeket, felcsobbanó halakat, a meglapult nádi tüzeket, a folyók magasabb egét s a rétségek mélyebb éjszakáját jobban szeretem.
No, majd jövőre! Akkor aztán kitobzódom magam. Két teljes napon át, mert két nap utazásra kell.
Éjfélig beszélgettünk, de háromkor már teljes tábori felszereléssel sürgetett. Menjünk!
Barátom nem vágyott a legjobb bakra, de én mégis szerettem volna, ha tisztességes agancsot visz lapos hazájába. No, nem a legjobbat, ami az erdőn van – ez már nagybátyámnak volt szánva –, és nem a „szellembakot” – melyet egy bikáért a szomszéd tulajdonosnak ígértem –, de mindenesetre egy jó bakot, hadd örüljön.
Persze az erdőben is beszélgettünk, de csak úgy suttogva. – Emlékszel-e erre, emlékszel-e arra? – És csendesen lépegettünk a cserkészúton.
Egyszer csak meglátom, hogy az egyik bokor mögött egy őz vörösödik. Megállunk. Barátomnak piros a füle az izgalomtól, és várjuk, hogy lépjen egyet az őz. Nem is kérette magát. Gyönyörű kép volt, de én nem nagyon élveztem. A nagybátyám bakja volt...
És csak néztük. A bak pedig lépett vagy kettőt, s ezzel el is tűnt.
– Miért nem lőttél? – suttogom megkönnyebbülve.
– Azt mondtad, meglöksz, ha érdemes.
– Lőni kellett volna...
– Talán még kijön. Várjunk...
Isten látja bűnös lelkem, de súlyos fohászokat menesztettem Szent Huberthoz, hogy küldje ezt a beste bakot másfelé...
Nem bánom, ha barátom az összes többi bakot lelövi, csak ezt a kettőt ne. Kezdőnek gyengébb is megtenné...
Tépelődésemből puskadurranás billentett ki.
– Mire lőttél?
– A bakra. Azt hiszem, elhibáztam... – És kétségek rángatóztak az arcán.
Hibázta az ördögöt! Ott feküdt a bak, alig száz lépésre. Barátom áhítattal térdelt le mellé, és olyan igaz öröme volt, hogy szinte meghatott. Nem baj – vigasztaltam magam –, nagybátyám megkapja a „szellembakot”, a szomszédnál pedig lemondok a cserebikáról. És ettől kezdve együtt örültünk a baknak.
– Sose felejtem el – szuszogott, mert élvezettel akasztotta nyakába a bakot –, és olyan túzokot lősz nálam, amilyenről nem is álmodtál. Télen meg, ha lejössz, hát beleunsz a libába, kacsába...
Másnapra uhuzás volt tervbe véve, de nem értem rá vele kimenni, hát a csőszre bíztam, hogy kalauzolja, és a baglyot is kezelje.
– Van ott egy kis erdő is. Néha megáll benne egy-egy csavargó bak. Nyugodtan meglőheted! – ezzel búcsúztunk el.
Ez hajnalban volt. Délelőtt a határban jártam, és hallottam, hogy néha szól a puska. Tíz óra tájban pedig feléjük fordítottam a rudat, mert kíváncsi voltam, hogy mit lőtt.
Éppen készülődtek hazafelé. Egy karvaly, pár szarka és szürke varjú volt a zsákmány. Barátom arca tündöklött, markát dörzsölte, összekacsintott a csősszel, aztán karon fogott.
– Most pedig olyat mutatok, hogy hanyatt esel... – És húzott az erdő felé.
Vidáman lépegettünk. Azt hittem, hogy valami ritka madarat lőtt, és kíváncsian néztem szét az erdő árnyékában.
– Odanézz!
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy hanyatt estem, de hogy megtántorodtam, az szent igaz. Az egyik fán ott függött hatalmas, hosszú agancsával a „szellembak”.
Szellembaknak azért hívtuk, mert néha hetekre eltűnt, néha megjelent erdőőrnek, gombaszedőnek, sőt vadásznak is, ha már kocsin ült, és a puska tokban volt. Hatalmas testéről és nagyon hosszú agancsáról jól ismertük. A szomszéd birtokos egyszer meglátta, és egy bikát ígért érte, ha ezt a bakot átengedem.
És most itt lóg. Megtört szemei a földet nézik, mintha pihenni vágyna. A csősz még forgatja is a fejét, hogy jobban lássam az agancsát...
Estig se tértem egészen magamhoz, és csak akkor kezdtem megbékélni, amikor barátom újra beleringatott a túzokok, libák, kacsák és nagy rétségek világába.
– Horgászhatok is?
Barátom csak legyintett.
– Olyan csukák vannak a kiöntésekben, hogy elég kihúzni...
Ezek után pedig már el is feledtem a két legjobb bakot. Elvégre a túzok se kutya! Meg a nádas. A libák, a nagy vizek. És a barátság?...
...Az idén már felkészülve vártam a meghívót. Horgászkészségem, puskám, új patronok elkészítve. Lefekvés után sokáig nézegettem még a sötétségbe, s mire az álom partjára értem, már pattogott körülöttem a nádas, csattogott a nádiveréb, ümmögtek a piros hasú békák, és a vetésekben akkora túzokok verekedtek, mint egy strucc!
A bakok már rég feledve voltak.
Végre aztán megjött a levél. Lehet csomagolni – gondoltam –, de lássuk, mit ír a barátom.
„Talán csodálkozol a bélyegzőn – írja –, és nem is gondolod, hogy régi álmom vált valóra. Bocsáss meg, hogy ilyen röviden írok, de csomagolunk ... és amúgy sem bírok magammal. Itt hagyhatom végre ezt az egyhangú világot. Megláthatom újra az én drága hegyeimet, pisztrángos patakjaimat!
Áthelyeztek a szülőföldemre!”
De a túzokokról egy szó sem volt benne...
(1939)