Az alábbi levelet id. Csizmadia Sándor nevű olvasónk küldte, aki bizonyos Béla bácsi emlékére írta az alábbi történetet.
Levelet hozott a posta! A kézhezvételkor általában az ember első dolga, hogy megállapítsa a feladás helyét. Így volt ez mintegy bő negyedszázada is, amikor kibogoztam a halványan látszó pecsétből a Miercurea Ciuc – Székelyudvarhely – feladási postahivatal székhelyét.
Mire a borítékot felnyitottam, a szívem dobogása szaporábbra vette az ütemet. Olvasás közben megtaláltam az írás között a régóta hőn vágyott mondatot. „Április 20-án induljatok, hogy már Szent György napja előtt felérhessünk a havasokba.”
Nehezen vártam már az indulásunk napját, aztán a szokásos útipoggyász a Lada hátuljába került, és kora hajnalban kocsink már fogyasztotta az előtte álló hatszáz kilométernyi távolságot.
A célállomás felé közeledve még inkább a tél utolsó lehelete lengte be a havas Kárpátok régióit. Baráti kézfogás és ölelés közepette cuppant a köménymagvas ízesítésű pálinkás butykos nyílása, és csendültek a poharak a várva várt találkozásunk örömére.
Béla „bá” közölte, hogy a bő vizet szállító havasi patakok mentén az égerfa pici rügyei már kipattogtak, és a kizöldülő levelek indulásra hívják a havasok vándorát. Még szinte a téli álmukból ébredező hegyi falvak látképe fogadott bennünket, célunk felé haladva az öreg verdával.
Béla bá hangja törte meg a csendet. Mondván: „Hallod-é, te komám, majd ahajt, a bodegánál állj meg, hogy a hosszú útra felkészülve felhajtsunk valamit, és a kulacsot is megtöltessük, hiszen a többnapos ottlétünkre erre is szükségünk lesz.” Már délre járt az idő, amikor a kocsink alól elfogyott az út. Felpoggyászoltunk, majd gyalogosan folytattuk a pár órásnak vélt utunkat, s egy kis szusszanót tartva fordultunk hátra, ahol a fuvarosunk kocsija már elérte a falu szélét, és a robogó autót vagy féltucatnyi kutyafalka nagy csaholás közepette kísérte a falu belseje felé.
A tél szerteszakadozott fehér takarója már alig volt észlelhető egy-egy árnyékos helyen. Mi pedig lassan haladtunk a szinte kopár és erősen erodált hegyi utunkon. Homloktörölgetés, szusszantás, egy-két szó váltása, aztán folytattuk talán már háromórás menetelésünket a vágyott cél felé. Közben egy hágót leküzdve, utunk északkelet felé folytatódott, ahol már szinte fehérré változott a táj, a hegykoszorúk mentét pedig vastag hófúvások szegélyezték. Aztán mondotta a tapasztalt hegyi vadász: „No, ez az, amit odalentről nem tudni, hogy itt még a tél az úr!” Égerfa ide, Szent György-nap oda, idefent, a nagykakasok birodalmában másként van az időszámítás, a násztánc, a dürgés ideje az itteni viszonyoknak a velejárója.
– Ahajt a kaliba! – szólalt meg Béla bá. – Oda kell, hogy érjünk, és az éjszakát ott kell, hogy eltöltsük.
Odaérve tapasztaljuk, hogy a havasok ősi törvénye szerint, a kaliba ajtaja egyszerűen kinyitható, az feltöltve szénával és száraz tüzelőfával. Tehát miután a csobánok az őszi levonuláskor otthagyták a kalibát, azóta nem járt ember az esztena vidékén, így mi használhatjuk fel a tüzelőt és a szénaágyat. A kisfejszét elővettem a hátizsákból, és még jól megszaporítottam a tüzelőnket a közelben lévő fenyő széldöntvényből. Béla bá elkészítette az éjjeli szállásunkat, én pedig még alkonyat előtt elindultam a már ismert dürgőhely felé, a szerencse reményében.
Az északi oldalban az utam szálerdőben vezetett, ahol a sátorozó fenyők ágain a hó az erdei út vonalára lezúdulva embermagasságúra formálja a majdan megjegesedő hóréteget; ebben ember közlekedni nem tud, itt az út csak visszafelé vezethet, ahol a jó barát, a havasi tűz, a kaliba oltalma menthet meg a fehér haláltól. Majd fenyőágból elkészítettük a nyársat, amelyen ropogósra pirult a mangalica szalonnája, és utána cuppant a butykosunk is.
A helyzethez képest jól telt az éjszakánk, miközben ahol a tegnap még szürke fűnek a lerágott csonkja várta a tavasz ébredését, másnap reggelre araszos hótakaró fedte a végeláthatatlan hegyek bérceit. Más utat keresve gyalogoltunk az Olt folyó irányába, hisz gyalogmenetre voltunk kárhoztatva hazáig, lévén hogy sem autónk, sem zsebtelefonunk akkor még nem volt.
A tüzet a havason belepte a hó, mint ahogy Béla bá hamvait is elnyelte az örök természet adta végső nyugalom helye.
Ez a rég múlt vadászatunk akkor már nem az első volt, és még nem is az utolsó – még máskor is megálltunk a bodegánál, ahol a kalap mellett a töret is ott díszeleghetett...
Béla bá, rég elmentél, soha nem gyújtunk már tüzet a havason. Te már múlhatatlan lelki mivoltodban töltöd az idődet. Mi, akik még ideát vagyunk, örökké őrizzük nagyszerű emlékedet. Ezen esztendőben esik a születésnapod 90. évfordulója. Így tisztelgek emléked előtt, kedves Béla bá – kedves Tanár Úr.
Ha önnek is van egy jó története, amelyet megosztana másokkal is, akkor ne habozzék – küldje el szerkesztőségünk részére az info@nimrod.hu címre!