Mikor és hol is kezdődött? Nem tudom. Talán nem is lényeges.
Aznap szinte kilökött magából az ágy és a csak párórás alvás után teljesen éberen vettem magamhoz a felszerelést. Magam mögött hagytam az alvó hajnali várost mozdulatlanságával, némaságával és sárga lámpafényeivel.
A jóságos gépszörny szinte falta a kilométereket, így a hajnalt már a fáradt cserfák alatt köszönthettem. Igen megfáradtak, nem bírják már terhüket és itt is, ott is kerengve száll a kibélelt puha avarra a megsárgult cserlevél – avarrá lenni. Közelről és távolabbról is apróbb-nagyobb koppanásokat hallok, a vén cserfák szórják a fiatalságot göcsörtös ágaikról, hogy az új nemzedék egy új tavaszt köszönthessen és a duzzadt makktermésből egy apró fehér kis kar nyúljon a nedves föld felé, a földdel eggyé válni, összekapaszkodni.
Arcomat lágyan simogatja a langyos, őszi szellő, fülemhez érve halkan suttog távolról jött üzeneteket: „- Mindjárt vége! ”Érzem, hogy ezt mondja és értem. Mégsem szomorkodom, inkább bizakodva fúrom szemem a hajnali sötétségbe és kihegyezett füllel, lázasan kutatok a szél szárnyáról lepergő hangok között, talán most, talán még meghallhatom…
Apró hangfoszlányokat lenget a szellő, a levélzörgető, makkpergető, valahol a dombok között megbúvó susogó völgyből… Mintha hallanám, igen, ez olyan, mintha…
Most már tisztán hallom a bizsergető orgonaszót, szinte vár, szinte hív.
Lassan indulok meg a hang irányába, óvatosan félrehajtva az útra hajló szederágakat és akácgallyakat, aprókat neszezve.
A bajnok pedig hív, egyre hív. Egyszer innen, egyszer távolabbról hallom, hogy fenyegeti a betolakodókat, hogy ősi harcra hívja koronás bajtársait, egyre türelmetlenebbül.
A köztünk lévő távolság szalagjából el-ellopok pár métert és feszülten hallgatom, várom a hívó szót, mely nem is késik.
Nagyokat hördül a hűvös, hajnali levegő, szívemet fülemben érzem dobogni. Minden egyes strófa után meglódulok, magamról megfeledkezve közelítek, aztán lehiggadok, meg-megállok, hallgatózunk. Igen, így többes számban, mert kísérőm is van, egy fiatal szarvas vadász személyében, aki éveinek csekély száma ellenére türelemre int, csitít. Pedig érzem, hogy őt is vonzza a dallam – szinte megbabonáz mindkettőnket –, de ellenáll, hideg fejjel gondolkodik és nyugtat, egyre nyugtat.
Úgy érzem rohannom kell, időben oda kell érnem, ezt most nem késhetem le, hisz a bajnok engem vár és engem szólít.
A régi közelítő út erdei fenyves alatt vezet, a tűlevelek puha, csendes járású szőnyeget fektetnek lábunk elé és nem árulnak el a frissen hullott tobozok sem, mintha az öreg fenyők gyermekei is ezt a hajnalt várták volna már oly sok éve…
Ahogy csökken a távolság, szívem egyre erősebben dobol mellkasomban, már a nyelés is nehezemre esik, de menni kell, tovább, tovább, egyre csak lopakodni, még legalább addig az akácbokorig. Onnan már látni a rét végét, látni az ősi vadváltók kanyargós ösvényeit és talán láthatom őt is, talán onnan már láthatom.
Az utolsó métereket – mint a lassított felvétel – már remegve teszem meg. Érzem, hogy lecsorog a veríték a hátamon, a puska szíja vágja a vállam, és már látni vágyom.
Távcsövem mozgás után kutat, de néma a rét, egy apró reccsenés sem hallik, csak a langyos völgyi levegőt maga előtt toló hűvös szellő simogatja végig izzadt arcomat. Érzem, szinte nyugtat. Mint a lázas éjszakában a gondoskodó, hűvös anyai kéz, féltve, aggódva, megértően.
Az orgona elhallgatott, kemény dallamait már nem hallom. Van két perce, hogy utoljára szólt és ez a két perc szinte örökkévalóság.
Az ifjú szarvasvadász szájához emeli kezét, tenyeréből kürt alakot formázva.
Elfordulok.
Kezem lassan emelem szám elé és a kereső bika vágyakozó bőgése reszketve kapaszkodik az őszi hajnal sötétségének hátára. Aztán feszült várakozás.
Szinte szétrobban bennem a feszültség, mikor a rét túloldaláról, a rudas széléből mélyen, fenyegetően felmordul a Nagyúr, de látni még nem lehet, ha most kilépne, még semmit sem látnék.
A rét megsárgult füve egyre jobban alakot ölt, már ki lehet venni azt a galagonyabokrot, amely mellett átváltott az augusztusi konda, de már a legkisebb süldő nélkül. Már látom azt a szedrest is, amely oly tartóztató volt, nem akarta a kis süldőt elengedni és utoljára végigfésülte a kócos sörtéket…
Egyre világosabb van, már kivehetők a távolabbi fák is, egyiket-másikat már alakjáról, formájáról megismerem, de egyre többet nézem a rudas szélét, ahogy rekedten és reszkető strófákkal heccelem a Nagyurat. Ő azonban nem mozdul. Nem tudni, hogy teheneit őrzi vagy még nem mérte fel az erőviszonyokat. Az a másik is olyanforma lehet, mint ő, ugyanúgy vágyakozik, ugyanúgy érzi a természet parancsait, csak kicsit mintha gyengébb hangja lenne és kicsit talán remegne is…
És mégsem mozdul.
Már nem leplezem, hogy ott vagyok, én, a párbajra hívó, kereső bika és egy száraz fenyőgallyal recsegve-ropogva az akácost kezdem verni.
Nem mintha haragudnék az ásónyélre, a kerítésoszlopra vagy a magasles András-keresztjére, csak úgy virtusból… Hátha…
Ezt már nem bírja idegekkel és bőgésemet meg sem várva, szinte „kirobban” a rét szélére. Én még nem látom, de az ifjú szarvasvadász már remegő kezekkel távcsövezi és elhaló hangon suttogja: „- Ott van!”
Már látom. Sötét alakja, határozott kontúrjai felett tíz szál gyertya úszik, meg sem bicsaklik, meg sem billen. A Tünemény a sárga fűszálak és tavalyi száraz gallyak között nesztelenül lebeg. Egy pillanatra megáll és koronás, nagy fejét méltóságteljesen felénk fordítja. A távcsőben jól látom, már szabad szemmel is, hisz nincs már ötven méterre sem. Mellkasom zihál, szemüvegem ütemesen párásodik, ahogy felgyorsulva kapkodom a friss hajnali levegőt. A biztosító most nem kattan és apró mozdulatomra megfeszül a gyorsító is. Mint a megfeszített ideg, csak a végső mozdulatra vár, arra a legutolsóra…
Párás szemem előtt nehezen találja meg helyét a céltávcső, az is folyton bepárásodik. A bika pedig csak úszik, csak úszik a száraz fűtengeren és a szálkereszt nem találja a sötét testet.
A rétet pásztázom újra és újra, de már nem látom. Elment. Hangtalanul. Ijedten indulok előre, próbálok elébe kerülni, azonban a korona-koppanások már a lábasból hallatszanak.
Hát tényleg elment. Valóban itt hagyott. Ő, akire oly régóta várok, a Tünemény, a Jelenés. És mégis magamra hagyott.
Egyedül.
Lassul a lélegzetem, lenézve látom, hogy már nem remeg kezem. Talán holnap reggel, talán vasárnap.
Talán megvár.
Nekem már nem kell más csak Ő.
Mindig csak Őt látom, ahogy elúszik a fűtenger felett.