Részlet Széchenyi Zsigmond Nahar című kötetéből.
Na látod! Nem megmondtam? Ezt is elkerülhettük volna. Meg a koleraoltást is! Meg ezzel a rengeteg kofferral se kéne vesződnünk. A kabinban is elférnénk. Kellett ez nekünk? Bezzeg, ha Afrikába utaznánk!…
De hagyjuk ezt. Nem szóltam egy szót sem. Most már úgyis hiába. A kocka el van vetve, Bombaybe szól a hajójegyem, nem pedig Mombasába. Ismeretlen színpadon készül az előadás.
Lássunk egyelőre az itteni színtér berendezéséhez. Húzkodjuk helyre az első felvonás díszleteit:
Esős decemberi éjszaka. Átláthatatlan köd. Ki-be járó hajók rekedt kürtszóval vakkantanak egymásra, mérgesen, mint a harapós kutyák. A tengernek csupán a szaga érzik, látni csak pár lépésre lehet, oly sűrűn gőzölög a ködhomály. A világítótorony körbejáró fénycsóvája is tehetetlenül pásztázza a sötétséget, sehogy sem bír a fojtogató páraözönnel.
Hajónk, a Conte Verde, ide kötött ki, mondhatnám, közvetlenül a szállodaajtó elé, csupán egy utca választ el tőle. És minthogy a borulatból egyéb sem látszik a hajó kivilágított oldalánál, mintha nem is hajóra, csak éppen a szemközti házba hurcolkodnánk át.
Ez a beszállás csakugyan hurcolkodás. Hordáraim már a harmadik fordulóval kapaszkodnak fel, hanem puskáimat még most sem látom. Elkeserítő az ilyen poggyásztömeg! Számontartása matematikai probléma. De most nem Afrikába indulok ám, hogy néhány kopott bádogládába meg hátizsákba gyömöszöljem a cókmókomat.
Hiszen bárcsak oda indulhatnék most is!
Ezúttal azonban India a cél. Maharadzsák fényes udvarába készülök, vendégségbe. Oda pedig, sajnos, nem elég az az egy-két rend afrikai vászongúnya. Hideg éghajlatban is lesz részem, melegben is: téli ruha is kell, nyári is; vadászholmi is, lovagló is; városi is, falusi is, vadonba való is, ünneplő is.
Sokféle felesleges poggyászom koronája azonban – a kalapskatulyám. Emeletes kalapdoboz, melynek tartalmát csak pirulva merem leírni. Cilinder rejtőzik benne! Állítólag erre is szükség lesz. Reméljük azonban, hogy ez csak alaptalan rémhír.
Elég az hozzá, ilyen előkelő expedícióban még nem volt részem. Cilinderben indulok tigrisvadászatra!
Azaz indulunk.
Mert kettőnké az immár teljes számú, kabinjaink előtt a folyosót elrekesztő kofferáradat.
Feleség a legújabb útitársam.
Éjfél után egy óra. Most szakadtunk el a parttól.
Hányszor is indultam el innét? Egyik kezem ujján már ki sem tudom számolni – a hüvelykemre is kerül. Vagyis hatszor. De mindannyiszor Afrikába…
Ezt azonban csak itt, kabinom magányában merem kimondani. Csak négyszemközt, a naplómnak. Feleségem ugyanis – nevezzük ezentúl papírspórolás céljából F.-nek – már hajóra szállás előtt kiegyezett velem, hogy Afrikáról ezentúl nem beszélünk. Ennyire ismer már. Tudja, hogy Afrika bolondja vagyok, hogy Indiáért – pedig még csak könyvekből ismerem – sosem lelkesedtem; tudja, hogy utunk első kilenc napja ugyanazon csapáson vezet, melyen Afrikába szoktam járni. Sejti tehát azt is, hogy a „hja, bezzeg, ha Afrikába mennénk…” gyakori észrevétel lenne részemről. Hogy ennek elejét vegye, eleve kijelentette: vegyem tudomásul, hogy Indiába utazunk, nem pediglen Afrikába. Őt tehát csak India érdekli.
– Különben is – mondta tovább –, minden gyerek tudja, hogy India mennyivel szebb, mennyivel érdekesebb Afrikánál. Hát még az a tigris! Mennyivel különb annál a nyeszlett oroszlánnál. És hogy nekem minduntalan Afrikát emlegesd, mikor meglátni úgysem fogom – legfeljebb azt a legfelső érdektelen csücskét –, ezt én nem bírom.