A nyári meleg alaposan megizzasztotta az embert ezekben az órákban.
Hetek óta csak várakozás. Reménykedés az égi áldásban. De az élet vize nem akart megérkezni.
A hőség fullasztó volt. Nem igazán mozgott semmi a természetben. Mindenki pihent, kihasználva az árnyékok hűsét. Csak a kabócák hangja törte meg a csendet. Zengett a táj a fűrészes hangtól, amellyel egymásnak üzentek. Néha belengett egy-egy sárgás fűszál az erdei tisztáson, de a szellő nem igazán mutatta meg önmagát.
– Jó volna már ha esne!... – mormolta el magában a szavakat a helyi vadász. Kivette táskájából a sötétzöld kulacsot, és kortyolt egyet. Fogyóban volt a víz, ez aggasztotta. Bár elhozta puskáját, de most nem vadászni jött. Nem is számított rá, hogy bármi is terítékre kerülne ilyenkor. Más célja volt.
Eszébe jutott, hogy akár elpöfékelhetne egyet a pipájából, de még az sem esne most jól. Ez a fülledt meleg megvisel embert és állatot is. – Hol vagy, víz?! Gyere már! – a remény gondolatai. Persze Jóska tudta, hogy mindennek megvan a maga helye és ideje. Türelmes volt, de érezte, hogy ez már kezd túlmutatni a méltányolható szinten. Méltányosság.
– Hm... hányszor kellett ezt átélni! – a sóhajtás terhével mondta ki hangosan. Az erdőjáró embernek el kell fogadnia a természet körforgását. Élet és halál. A célok sokszor nem ismertek, csak az elfogadás marad. Jóskának osztályrészül jutott mindenből. Lenyomatát mutatta a teste: kérgessé vált kéz, mély árkok az arcon, fájó derék. De voltak ott láthatatlan hegek is. Olyanok, amelyek már begyógyultak, de mint a vadnyom, ott maradtak, emlékeztetve hordozójukat az ólomsúlyú időkre. Vadász volt, az ember az életet elfogadja, mást nem tehet. Van úgy, hogy nyom, présel, szinte összetör! De a szén is a nyomástól válik gyémánttá. Nincsen más lehetőség, embernek kell maradni!
Sok minden nyomasztotta. Munkahely, család, anyagiak. Most pedig legkedvesebb kutyája. Az öreg véreb nincs már vele, pedig sokszor jártak erre. – Szegénykém, milyen sokat lihegett, ő sem bírta ezt a fülledt meleget... – gondolta. Levette kalapját, megtörölte homlokát, és a feltűrt ujjú zöld ingen kigombolt még egy gombot. Átizzadta már anyagát. Egyszer csak holló károgását hallotta messziről, ami egyre közeledett. A fákkal körbevett, sárgászöld réten egy helyütt megrepedezett, piszkosszürke mészkősziklák törték meg a táj egyhangúságát. Kifakult zuzmók égtek rá a nagy melegtől. A sziklák körül árvalányhaj lengedezett. A holló komótosan szállt le az egyik nagyobb kőre. Csőrében egy pocok. Már nem élt, de még párszor odacsapta a sziklához, mielőtt eltűnt volna nagy csőrében. Jóska felállt, hogy jobban szemügyre vegye, de az éber holló nagy suhintásokkal elrepült.
– Menj csak, halálmadár! – jegyezte meg indulatosan. Még egy utolsót kortyolt a kulacsból, aztán ő is megindult lefelé a létrán. Térde jelezte az éveket, de nem törődött vele.
Kisétált a fa árnyékából a földesútra, ami a kocsijához vezetett. Jó félórás séta várt rá. Az erdészúton baktatva, maga elé meredt. Az úton olyan szárazság volt, hogy markolni lehetett a port. Lehajolt és egy maroknyit felvett. Szállt mindenfelé. – Nem lesz ez így jó... – majd tenyerét összedörzsölve, a nadrágjába törölte kezét. Eszébe jutott, hogy ezeken az utakon kezdte meg pályafutását a kis hannoveri, több mint egy évtizede. Hogy szerették egymást! Továbbment.
A visszavezető úton eszébe jutott a fekete holló. Végső soron, minden élőlény csak élni akar, nem tudott rá haragudni. Az erdő csendje megnyugtatta, ezért is jött ki, el akart kicsit vonulni a világ elől, hogy megnyugvást hozzon az erdő mélye. Megint megállt, törölt egyet az arcán.
A poros utat felváltotta a kőkemény föld. Márványosan repedt szét, száraz mozaikmintákat hagyva maga után. Az aszály nem kímélt semmit, a forróság szinte vibrált! – Mindig a vihar előtt a legmelegebb... – reményteljesen vágyakozott. Az út szélén, a kiszáradt moha mellett árnyék volt. Az egyik törésből három kis virág lengedezett: egy piros, egy sárga és egy fehér. Apró csodák, amelyek élni akarnak minden körélmények között. Nem foglalkoztatja őket a környezet, nem minősítenek, csak az élet vágya hajtja mindegyiket.
Egyre inkább bemozdultak. A fákon is másképp kezdtek el mozogni a levelek. Először csak a falevelek szélei; aztán üzentek, hogy valami készül. Már épp odaért a kocsihoz, amikor távoli mennydörgés futott végig a hegyoldalon. Bepakolt és beindította a kocsit. Közben kinyitotta az ajtót, mert elviselhetetlenül izzadt odabent. A motor járt, de újabb mennydörgések jelezték szigorúan a küszöbön álló változást. Egyszer csak nagy, nehéz esőcseppek koppantak az ablakon. Hirtelen zúdult a tájra a gyógyító eső. A felmentés megérkezett...
Ideje továbbindulni.