Hétfőn vette kezdetét az Állatvédelmi Témahét, amelyhez több mint 307 ezer gyerek és közel 2400 oktatási és gyermekvédelmi intézmény csatlakozott. Ez az alkalom arra is jó, hogy a házi kedvencek mellett a vadon élő állatokhoz fűződő viszonyunkat is átgondoljuk. Például azt, hogy az irántuk érzett vonzalommal és a védelmükben tett lépésekkel ne ártsunk nekik.
Rögtön adja magát a példa, hogy amikor laikusok az interneten őzgidamentést szerveznek és tucatjával viszik haza, vagy hordják be menhelyekre, állat- és vadaskertekbe a mezőn elfektetett gidákat, akkor a legtöbb esetben pusztulásra ítélik a „mentett” állatot, illetve néhány egyedet az élete végéig zárt, mesterséges körülmények közé kényszerítenek vele. Pedig semmi dolga nincs velük a laikus, gyakran alkalmi, véletlen szülte „állatmentőknek”, csak annyi, hogy hagyják békén a vadon élő állatokat.
És igaz ez a „cuki” rókára, aranysakálra, vaddisznóra, borzra és minden más hazánkban élő vadfajra. Nekik az a jó, ha minél kevésbé avatkozik bele az ember a sorsukba. Nem csak az erdőn és mezőn talált gidákat, vadmalacokat, gím- és dámborjakat vagy rókakölyköket hagyják békén, hanem a településeken megjelenő vadat se etessék, mert nem jó nekik, ha az emberhez szoknak. Egyrészt életképtelenné válnak bizonyos idő után, másrészt a vad és ember együttélésből óhatatlanul bekövetkező konfliktusok miatt végül mégis a pusztulásukat okozzák vele. Előtte persze tetemes anyagi kár és esetleg személyi sérülés, fertőzés a következménye a vad lakott területre való szoktatásának.
Furcsa, hogy mindezt manapság magyarázni és ismételgetni kell, mert emlékeim szerint a természet rendjéről, annak törvényeiről néhány évtizede még általános iskolás korban tudást szerzett szinte mindenki, de az akkori evidencia ma már különcségnek, kegyetlenségnek, a humánum megtagadásának számít. Nehéz visszakövetni, hogy mikor kezdődött az a folyamat, amely az állatokat emberi tulajdonságokkal ruházza fel, talán már a kultúra és a civilizáció kialakulásának kezdetekor, de az biztos, hogy az utóbbi néhány évtizedben elképesztő gyorsasággal és mértékben terjed. Ennek köszönhetően emberek tömegei élik meg úgy a természet jelenségeit, mint egy kijavítandó rossz dolgot, és érzik azt, hogy az állatvilágot is megilleti az az életmód, amely az emberiségre jellemző.
Ha most kihagyjuk azt a filozófiai kérdést, hogy az emberre és környezetére egyértelműen pozitívan hatott-e a civilizáció, a kultúra és a jólét, hanem csak elfogadjuk, hogy ránk több szempontból más törvények vonatkoznak, mint a természet állat- és növényfajaira, mert számunkra már egészen mást jelent az életképesség fogalma, mint a vadon élő fajokra, akkor azt is megállapíthatjuk, hogy a mi törvényszerűségeink rájuk nézve pusztító hatással vannak. Például emberek tíz- és százmilliói élhetnek boldog, teljes életet, akik egyébként olyan fizikai tulajdonságokkal, betegségekkel rendelkeznek, amelyekkel a természetben nem élnének túl és nem szaporodhatnának. Tehát, ha mindezt a vadon élő állatokra is vonatkoztatjuk, akkor azt érjük el vele, hogy nem lesznek az embertől független fajok, csak azok maradnak fenn, amelyekről gondoskodunk, illetve amelyek alkalmazkodni tudnak hozzánk.
És ezen a ponton nézzünk rá kicsit a háziállatainkra is, köztük leginkább az érzelmi okokból tartottakra. Kutya, macska és díszállatfajok egyedeinek milliói élnek azért, hogy az ember a szemét gyönyörködtesse bennük, vagy a tenyerének simogatni való „eszközt” tartson otthon. Az ő életük csak és kizárólag az embertől függ, a szaporodásuk, vagy inkább a szaporításuk szempontjai pedig leginkább kereskedelmi alapúak, tehát az határozza meg, hogy miként lehet velük leginkább kiszolgálni az egyre növekvő piaci igényeket. Ha pedig az emberek érdeklődése elfordul felőlük, nem lesznek divatos házi kedvencek, akkor eltűnnek a semmibe, mintha nem is lettek volna soha. Ma már hosszan lehet sorolni azokat a kutyafajtákat, amelyek nem képesek önállóan szaporodni, illetve természetes közegben elpusztulnának. A valaha kiváló munkaképességekkel rendelkező, de mára teljesen elrontott, úgymond „cukiságból” tartott kutyafajták száma is egyre növekszik. Az ilyen típusú állattartásnak a természetes velejárója, hogy a megunt, divatjamúlt egyedeket, vagy amelyeket megfelelő tudás és körültekintés nélkül választottak ki, de nem kényelmes az együttélés vele, tömegével teszik ki valahol egy út szélén, erdőn, mezőn, bárhol. Ezért kóbor állatok tömege kerül ki a természetbe és a települések közterületeire. Ezek egyrészt jelentős természeti kárt okoznak, mert védett és vadgazdálkodási értéket jelentő egyedeket sebesítenek meg, vagy pusztítanak el, másrészt tömegével jelennek meg a menhelyeken, ahol az életben tartásuk jelentős energiát és költségeket emészt fel.
Mostanában pedig egy új jelenség tapasztalható a nyilvánosságban, amely szerint egyre több ember fordítja a figyelmét a vadon élő állatok felé, de sajnos nem azért, mert tanultak volna abból, ami a házi kedvencekkel történt, hanem pont ellenkezőleg: most a természetes élőhelyek állatait is szeretnék bevonni abba az emberi „gondoskodásba”, amely tönkretett, az önállóságától és életképességétől megfosztott rengeteg állatfajt.
Békés Bence