Megelőző emlékiratomban Tomi, a rövidszőrű magyar vizsla családtaggá válásának történetét már olvashatták (lásd: Tomi). Alább a folytatást ajánlom figyelmükbe.
Tominak, a család szerint elegendő mozgástere volt a lakóház előkertjében. Ha mégis szűknek találta, akkor valamilyen fondorlatos módon kiszökött az utcára, s leszaladt a házunkkal szemben lévő „gödörbe”, vagy az azon túli, a házunkkal szemben álló lakótanyába. Hogyan nyitotta ki a kaput? Feltehetően addig lökdöste, kaparta a kiskaput, amíg a kilincs nyelve ki nem rázódott, vagy talán megfigyelte, hogy a háziak hogyan nyitották ki, és a laza rugózatú kilincset egyik lábával egyszerűen lenyomta. A kapu nyíló szárnyának beállítása a beépítésekor úgy sikerült, hogy az saját magától becsukódott. A kapu tehát mindig csukva volt, de nem volt mindig kulccsal bezárva, ezért Tomi megtalálta a szabadulás lehetőségét.
A házunkkal szemben lévő gödör – a település nyugati szélén, a bácsalmási Kálvária soron, ahol csak a falu felőli oldalon épültek házak - talán évtizedekkel korábban, az építkezésekhez felhasznált homok-, vagy agyag bányászata során alakult ki. A vágóhídnál kezdődött, s hosszan, egy darabig a házsorral párhuzamosan húzódott. A házsor oldalán 5-6 méteres meredek, a túlsó szélén 1-2 méter enyhe lejtésű partját évtizedekig az erózió, és a gyerekek serege alakítgatta. A talaj felületét - a táj jellegének megfelelő - vegyes növényzet (különböző fűfélék, gyomnövények, néhány bodzabokor, stb.) takarta. A „gödör” a környékbeli gyerekek és a kutyák kiváló játszótere volt. A tanyán nagyapám testvére, Józsi bátyja és családja lakott. A két család között mindennapos volt a kapcsolat. Józsi bátyja gyerekei – születésemkor – már felnőttek voltak, de unoka még nem született. A bővebb családban én voltam az első. A család összes tagja engem dajkált, velem játszott, vittek-hoztak a házunk és a tanya között. A sok „nyúzás”, gondoskodás, szeretet, vagy az örökölt gének jóvoltából már 11 hónapos koromban egyedül, kapaszkodás nélkül, kicsit a kótyagos felnőtt járására hasonlítva, de viszonylag biztonságosan a két lábamon jártam. Ebben talán a Tomi kutya is segített, hiszen folyton a nyomomban volt, mellettem sürgölődött, mint egy „bébi szetter”.
Másfél éves lehettem, mikor már néhányszor Tomi segítségével megszöktem a házunk udvarából, s átmentünk a tanyára. Az önálló, engedély nélküli kiruccanásainknak a szülők és nagyszülők nem igazán örültek, de nem is tartották rám olyan veszélyes helyzetnek. A gödör meredek lejtőjét lefelé mászva, hátramenetben küzdöttem le, majd a további utat Tomi mellett szaladva, hogy minél előbb célba érjek, minél előbb fedezékben legyek, s közben a Mama ne vegyen észre. Persze, mikor gyanús csend volt az udvarunkban, mindjárt sejtette, hogy Tomival valami rosszban „sántikálunk”. Olyankor azonnal keresett. Ha az udvarban nem voltunk, akkor nagy valószínűséggel a tanya felé igyekeztünk. Mikor Mama a kapuból látta, hogy merre tartunk, és a minket fogadó felnőtteket, akik vártak a gödör túlsó oldalán, akkor megnyugodva bement a házba, s tovább tette a dolgát. Felnőtteknek nagy izgalmat Tomival nem okoztunk, hiszen az 1940-es évek végén, különösen egy faluban, nem volt nagy járműforgalom. Ha mégis egy-egy lovas kocsi arra vetődött, az már messziről nagy zörgéssel jelezte érkezését. A sebessége sem volt akkora, hogy azt egy gyerek ne tudta volna kiszámítani az úton való átkeléskor, és a kocsis is láthatta előre, hogy kik és hogyan közlekednek.
Ősszel eljött a fogoly, a fácánkakas, és a mezei nyúl vadászati idénye, Tomi második munkaideje. Nagyapám esténként szép komótosan készítette a hozzávaló kellékeket. Sörétméret szerint átválogatta a lőszereket, és amelyikből kevés volt, kézi módszerrel – az előző évben elhasznált töltények félretett, üres hüvelyeinek újratöltésével - bővítette a készletet. Kutyájának is egyre sűrűbben mondogatta: Tomi készülj, szedd össze magad, mert nemsokára keményen dolgoznod kell!
Tomi, a családi beszélgetések szerint nem volt egy kimagaslóan jó teljesítményű, odaadó, a gazdáját maximálisan kiszolgáló, a vadász gondolatát is előre ismerő, tökéletes vadászkutya. De az is meglehet, hogy a vadászatra igen is jól idomított volt, csak az új gazdája nem tudott vele bánni, nem értett a kutya, azaz a Tomi „nyelvén”. Tomi a társas vadászatokon néha mindjárt az első felugró nyúl után eredt, nem hallgatott a gazdája parancsára, csak üldözte a vadat. Futott-futott, míg az ereje bírta, amikor elfáradt, majd nagy sokára visszatért, várta a gazda véleményét. Persze, hogy nem kapott érte dicséretet, a kirohanások végén leszidás vagy egy pofon volt a „jutalma”. Máskor a meglőtt nyulat vagy a fácánt szabályosan felvette úgy, ahogyan az a nagykönyvben meg volt írva, ahogyan a vadász, a gazdája elvárta tőle. Odavitte nagyapám lába elé és letette. Azért a jó munkájáért már elismerő szavakat, fültő vakarást, simogatást, dicséretet kapott.
A Tomi idegrendszerével vagy a füleivel lehetett valami baj? Vagy egyszerűen csak a vadászatokon türelmetlen, túlfűtött volt? Az is lehet, hogy a vadász számára kellemetlen viselkedésével siettette a hazatérést, hogy minél előbb velem legyen? Máig sem tisztázódtak ezek a kérdések. Tény, hogy a vadászatokon Tomi nem mindig az elvárásoknak megfelelően dolgozott. Tudni kell, hogy nagyapám kezdő vadászkutya-tulajdonos volt. Feltehetően az előző gazdája sem szakszerűen idomította, vagy az új munkaadója – a kutya szerint - nem jól adta ki az utasításokat, nem „egy nyelven” beszéltek. Több alkalommal bosszantotta fel nagyapámat, oly annyira, hogy néha erélyesen megfenyegette: Tomi, ha még egyszer „betörsz” a vadászok hajtósora elé, akkor ott azonnal beléd lövök! Tomi értette a hangsúlyos szavakat, mert olyankor mélyen lehajtott fejjel, megbánó tekintettel, óvatosan közeledett gazdájához. A fenyegetés után máskor is előfordult Tominál a csintalanság, de Nagyapám mégsem lőtte meg. Nem volt haragtartó ember, a korholó mondatokkal csak a hirtelen mérgét vezette le.
Később - a vadászatokon történt incidensek miatt, apámmal közösen kitalált ötletre - a Tomi nyakörvén egy nagyobb méretű, 3-4 cm átmérőjű drótkarikát helyeztek el. A karikán átfűztek egy keskeny, de erős bőrszíjat. Mindkét végét a kutyát vezető vadász fogta. Mikor Tomi indulhatott, vagy indulnia kellett a meglőtt vadért, a vezetője a szíj egyik szárát elengedte, ami akadály nélkül kifutott a karikából, s ezzel szabaddá vált a kutya útja.
A hajtásban Tomi mindig húzta a vezetőjét. Állandóan feszesen állt a dupla szíj. Az indításkor olyan lendülettel lódult meg róla, hogy a karikából a szíj vége sípolva csapódott ki. A kitalált módszer Tomi féken tartására igen jól bevált, csak a kutyát vezető személy számára volt fárasztó. A bevezetett kétágú póráz a segítő kezében jól működött, de a vadászéban azonban nem volt egy tökéletes megoldás. Az állandó rángatástól nem lehetett megfelelően célra tartani, eredményesen lőni. Tomi ezek után „kétemberes” vadászkutya hírében járt. Vadászat után a vadászok és a kutya is fáradtan tértek haza. Tomi, mikor meglátott engem, új erőre kapott, körbe–körbe ugrált és vakkantva adta tudtomra az örömét.
Összetartozásunkat nagyra értékeltem, amit – például az étkezésnél - többször be is bizonyítottam. Hétközben, a kicsi székemen ülve, az ételt az elébem tolt hokedlira helyezett tányérból kanalaztam. Tomi természetesen mellettem ült, és valószínűleg mindig éhes lehetett vagy csak az én gusztusos cuppogásomra indultak meg nála a nyálképző reflexek. Tomi – érthető okok miatt - nem kapott kanalat. Az okos jószág soha nem nyalt bele a tányéromba, hanem én etettem. Mi ketten igen jó barátok voltunk, ezért nem tagadtam meg tőle az ételt: Testvériesen megfeleztem: egy kanállal az én számba, egy kanállal a Tomiéba. Ez így ment, amíg a tányérban étel volt, és persze addig, míg egyszer le nem buktunk. Attól kezdve mostoha sorsunk lett, külön-külön kellett az ebédünket elfogyasztani.
Néhány hónappal később, napokig nagy nyüzsgés volt a családi házban. Mindenki pakolt valamit, vagy úgy csinált mintha nagyon dolgozna. Sokat nem szólt egymáshoz senki, csak mindenki csendben tette a dolgát. Mama korábban a baromfikat szinte szertartásosan etette és itatta, s közben beszélt hozzájuk. Most viszont, csak úgy lazán, csuklóból a léckerítésen átvetve kapták tőle a napi eleségadagokat. Tomi is feszült idegekkel járkált a lakásajtó és a kertkapu között. Korábban a kertben nem volt jelentősen kitaposott csapája, de néhány nap alatt a tappancsaival igen jelentős, mély utat vájt a kemény agyagos talajban. A lakás, de még az udvar levegőjében is érezni lehetett a feszültséget.
Nagy esemény előtt álltunk. Egy napon, nagy csomagokkal a kézben, gyalogosan elindult a családi menet a vasútállomásra. Tomi volt az első, aki kiszaladt az utcára.
- Tomi eredj vissza a helyedre! - szólt rá Nagyapám. Tomi elsőre nem is hallotta meg a gazdája utasítását.
- Tomi menj vissza a helyedre! - hangzott az erélyesebb felszólítás.
Mélyen lógó orral, kissé oldalazó lépésekkel lassan megindult befelé. A kapu rideg zárja határozott kattanással adta tudtára, hogy egy ideig nem jöhet ki az udvarból. A kapun belül rögtön leült és vékony nyüszítő, szomorú hangot hallatva adta tudomásunkra véleményét. Tomi maradt, mi pedig folytattuk utunkat a Bácsalmás-alsó (Almás) vasúti megállóhoz. Szüleim – a nagyobb munkalehetőség reményében – Budapestre utaztak, s engem is magukkal vittek. Egy gyermektelen rokon házaspár (Sanyi bátyja és az Aranka ángyi) kétszobás lakásának kisebbik szobájába, albérletbe költöztünk.
Az elutazásunk utáni napon – az első adódó alkalmat kihasználva - Tomi elment a háztól. Nagyapám a környéket utcáról-utcára, a kutya nevét kiáltozva, alaposan bejárta, de nem találta meg. Ismerősöket és ismeretleneket is sorra megkérdezte: Láttak-e egy rövidszőrű magyar vizslát egyedül kóborolni?
Néhány nap után egy helybéli ismerős a következő hírt vitte Tatának: „Képzeld el János bácsi! Az egyik vasúti pályamunkással beszélgettem, amikor kiderült, hogy az illető valószínűleg Tomit látta az Almás vasúti megállóhely közelében. Kutya a sínek mellett meg a sínek között orrát leszegve, szimatolva járt fel és alá. Egyszer Mélykút, majd Bácsbokod irányába szaladt. Sokáig nagyon elmélyülten keresett valamit vagy valakit?”
Tomiról több hír nem érkezett többé.
