A link vágólapra másolva!
Cikk kép

Megelőző emlékiratomban Tomi, a rövidszőrű magyar vizsla családtaggá válásának történetét már olvashatták (lásd: Tomi). Alább a folytatást ajánlom figyelmükbe.

 

Tominak, a család szerint elegendő mozgástere volt a lakóház előkertjében. Ha mégis szűknek találta, akkor valamilyen fondorlatos módon kiszökött az utcára, s leszaladt a házunkkal szemben lévő „gödörbe”, vagy az azon túli, a házunkkal szemben álló lakótanyába. Hogyan nyitotta ki a kaput? Feltehetően addig lökdöste, kaparta a kiskaput, amíg a kilincs nyelve ki nem rázódott, vagy talán megfigyelte, hogy a háziak hogyan nyitották ki, és a laza rugózatú kilincset egyik lábával egyszerűen lenyomta. A kapu nyíló szárnyának beállítása a beépítésekor úgy sikerült, hogy az saját magától becsukódott. A kapu tehát mindig csukva volt, de nem volt mindig kulccsal bezárva, ezért Tomi megtalálta a szabadulás lehetőségét.

A házunkkal szemben lévő gödör – a település nyugati szélén, a bácsalmási Kálvária soron, ahol csak a falu felőli oldalon épültek házak - talán évtizedekkel korábban, az építkezésekhez felhasznált homok-, vagy agyag bányászata során alakult ki. A vágóhídnál kezdődött, s hosszan, egy darabig a házsorral párhuzamosan húzódott. A házsor oldalán 5-6 méteres meredek, a túlsó szélén 1-2 méter enyhe lejtésű partját évtizedekig az erózió, és a gyerekek serege alakítgatta. A talaj felületét - a táj jellegének megfelelő - vegyes növényzet (különböző fűfélék, gyomnövények, néhány bodzabokor, stb.) takarta. A „gödör” a környékbeli gyerekek és a kutyák kiváló játszótere volt. A tanyán nagyapám testvére, Józsi bátyja és családja lakott. A két család között mindennapos volt a kapcsolat. Józsi bátyja gyerekei – születésemkor – már felnőttek voltak, de unoka még nem született. A bővebb családban én voltam az első. A család összes tagja engem dajkált, velem játszott, vittek-hoztak a házunk és a tanya között. A sok „nyúzás”, gondoskodás, szeretet, vagy az örökölt gének jóvoltából már 11 hónapos koromban egyedül, kapaszkodás nélkül, kicsit a kótyagos felnőtt járására hasonlítva, de viszonylag biztonságosan a két lábamon jártam. Ebben talán a Tomi kutya is segített, hiszen folyton a nyomomban volt, mellettem sürgölődött, mint egy „bébi szetter”.

Másfél éves lehettem, mikor már néhányszor Tomi segítségével megszöktem a házunk udvarából, s átmentünk a tanyára. Az önálló, engedély nélküli kiruccanásainknak a szülők és nagyszülők nem igazán örültek, de nem is tartották rám olyan veszélyes helyzetnek. A gödör meredek lejtőjét lefelé mászva, hátramenetben küzdöttem le, majd a további utat Tomi mellett szaladva, hogy minél előbb célba érjek, minél előbb fedezékben legyek, s közben a Mama ne vegyen észre. Persze, mikor gyanús csend volt az udvarunkban, mindjárt sejtette, hogy Tomival valami rosszban „sántikálunk”. Olyankor azonnal keresett. Ha az udvarban nem voltunk, akkor nagy valószínűséggel a tanya felé igyekeztünk. Mikor Mama a kapuból látta, hogy merre tartunk, és a minket fogadó felnőtteket, akik vártak a gödör túlsó oldalán, akkor megnyugodva bement a házba, s tovább tette a dolgát. Felnőtteknek nagy izgalmat Tomival nem okoztunk, hiszen az 1940-es évek végén, különösen egy faluban, nem volt nagy járműforgalom. Ha mégis egy-egy lovas kocsi arra vetődött, az már messziről nagy zörgéssel jelezte érkezését. A sebessége sem volt akkora, hogy azt egy gyerek ne tudta volna kiszámítani az úton való átkeléskor, és a kocsis is láthatta előre, hogy kik és hogyan közlekednek.

Ősszel eljött a fogoly, a fácánkakas, és a mezei nyúl vadászati idénye, Tomi második munkaideje. Nagyapám esténként szép komótosan készítette a hozzávaló kellékeket. Sörétméret szerint átválogatta a lőszereket, és amelyikből kevés volt, kézi módszerrel – az előző évben elhasznált töltények félretett, üres hüvelyeinek újratöltésével - bővítette a készletet. Kutyájának is egyre sűrűbben mondogatta: Tomi készülj, szedd össze magad, mert nemsokára keményen dolgoznod kell!

Tomi, a családi beszélgetések szerint nem volt egy kimagaslóan jó teljesítményű, odaadó, a gazdáját maximálisan kiszolgáló, a vadász gondolatát is előre ismerő, tökéletes vadászkutya. De az is meglehet, hogy a vadászatra igen is jól idomított volt, csak az új gazdája nem tudott vele bánni, nem értett a kutya, azaz a Tomi „nyelvén”. Tomi a társas vadászatokon néha mindjárt az első felugró nyúl után eredt, nem hallgatott a gazdája parancsára, csak üldözte a vadat. Futott-futott, míg az ereje bírta, amikor elfáradt, majd nagy sokára visszatért, várta a gazda véleményét. Persze, hogy nem kapott érte dicséretet, a kirohanások végén leszidás vagy egy pofon volt a „jutalma”. Máskor a meglőtt nyulat vagy a fácánt szabályosan felvette úgy, ahogyan az a nagykönyvben meg volt írva, ahogyan a vadász, a gazdája elvárta tőle. Odavitte nagyapám lába elé és letette. Azért a jó munkájáért már elismerő szavakat, fültő vakarást, simogatást, dicséretet kapott.

A Tomi idegrendszerével vagy a füleivel lehetett valami baj? Vagy egyszerűen csak a vadászatokon türelmetlen, túlfűtött volt? Az is lehet, hogy a vadász számára kellemetlen viselkedésével siettette a hazatérést, hogy minél előbb velem legyen? Máig sem tisztázódtak ezek a kérdések. Tény, hogy a vadászatokon Tomi nem mindig az elvárásoknak megfelelően dolgozott. Tudni kell, hogy nagyapám kezdő vadászkutya-tulajdonos volt. Feltehetően az előző gazdája sem szakszerűen idomította, vagy az új munkaadója – a kutya szerint - nem jól adta ki az utasításokat, nem „egy nyelven” beszéltek. Több alkalommal bosszantotta fel nagyapámat, oly annyira, hogy néha erélyesen megfenyegette: Tomi, ha még egyszer „betörsz” a vadászok hajtósora elé, akkor ott azonnal beléd lövök! Tomi értette a hangsúlyos szavakat, mert olyankor mélyen lehajtott fejjel, megbánó tekintettel, óvatosan közeledett gazdájához. A fenyegetés után máskor is előfordult Tominál a csintalanság, de Nagyapám mégsem lőtte meg. Nem volt haragtartó ember, a korholó mondatokkal csak a hirtelen mérgét vezette le.

Később - a vadászatokon történt incidensek miatt, apámmal közösen kitalált ötletre - a Tomi nyakörvén egy nagyobb méretű, 3-4 cm átmérőjű drótkarikát helyeztek el. A karikán átfűztek egy keskeny, de erős bőrszíjat. Mindkét végét a kutyát vezető vadász fogta. Mikor Tomi indulhatott, vagy indulnia kellett a meglőtt vadért, a vezetője a szíj egyik szárát elengedte, ami akadály nélkül kifutott a karikából, s ezzel szabaddá vált a kutya útja.

A hajtásban Tomi mindig húzta a vezetőjét. Állandóan feszesen állt a dupla szíj. Az indításkor olyan lendülettel lódult meg róla, hogy a karikából a szíj vége sípolva csapódott ki. A kitalált módszer Tomi féken tartására igen jól bevált, csak a kutyát vezető személy számára volt fárasztó. A bevezetett kétágú póráz a segítő kezében jól működött, de a vadászéban azonban nem volt egy tökéletes megoldás. Az állandó rángatástól nem lehetett megfelelően célra tartani, eredményesen lőni. Tomi ezek után „kétemberes” vadászkutya hírében járt. Vadászat után a vadászok és a kutya is fáradtan tértek haza. Tomi, mikor meglátott engem, új erőre kapott, körbe–körbe ugrált és vakkantva adta tudtomra az örömét.

Összetartozásunkat nagyra értékeltem, amit – például az étkezésnél - többször be is bizonyítottam. Hétközben, a kicsi székemen ülve, az ételt az elébem tolt hokedlira helyezett tányérból kanalaztam. Tomi természetesen mellettem ült, és valószínűleg mindig éhes lehetett vagy csak az én gusztusos cuppogásomra indultak meg nála a nyálképző reflexek. Tomi – érthető okok miatt - nem kapott kanalat. Az okos jószág soha nem nyalt bele a tányéromba, hanem én etettem. Mi ketten igen jó barátok voltunk, ezért nem tagadtam meg tőle az ételt: Testvériesen megfeleztem: egy kanállal az én számba, egy kanállal a Tomiéba. Ez így ment, amíg a tányérban étel volt, és persze addig, míg egyszer le nem buktunk. Attól kezdve mostoha sorsunk lett, külön-külön kellett az ebédünket elfogyasztani.

Néhány hónappal később, napokig nagy nyüzsgés volt a családi házban. Mindenki pakolt valamit, vagy úgy csinált mintha nagyon dolgozna. Sokat nem szólt egymáshoz senki, csak mindenki csendben tette a dolgát. Mama korábban a baromfikat szinte szertartásosan etette és itatta, s közben beszélt hozzájuk. Most viszont, csak úgy lazán, csuklóból a léckerítésen átvetve kapták tőle a napi eleségadagokat. Tomi is feszült idegekkel járkált a lakásajtó és a kertkapu között. Korábban a kertben nem volt jelentősen kitaposott csapája, de néhány nap alatt a tappancsaival igen jelentős, mély utat vájt a kemény agyagos talajban. A lakás, de még az udvar levegőjében is érezni lehetett a feszültséget.

Nagy esemény előtt álltunk. Egy napon, nagy csomagokkal a kézben, gyalogosan elindult a családi menet a vasútállomásra. Tomi volt az első, aki kiszaladt az utcára.

- Tomi eredj vissza a helyedre! - szólt rá Nagyapám. Tomi elsőre nem is hallotta meg a gazdája utasítását.

- Tomi menj vissza a helyedre! - hangzott az erélyesebb felszólítás.

Mélyen lógó orral, kissé oldalazó lépésekkel lassan megindult befelé. A kapu rideg zárja határozott kattanással adta tudtára, hogy egy ideig nem jöhet ki az udvarból. A kapun belül rögtön leült és vékony nyüszítő, szomorú hangot hallatva adta tudomásunkra véleményét. Tomi maradt, mi pedig folytattuk utunkat a Bácsalmás-alsó (Almás) vasúti megállóhoz. Szüleim – a nagyobb munkalehetőség reményében – Budapestre utaztak, s engem is magukkal vittek. Egy gyermektelen rokon házaspár (Sanyi bátyja és az Aranka ángyi) kétszobás lakásának kisebbik szobájába, albérletbe költöztünk.

Az elutazásunk utáni napon – az első adódó alkalmat kihasználva - Tomi elment a háztól. Nagyapám a környéket utcáról-utcára, a kutya nevét kiáltozva, alaposan bejárta, de nem találta meg. Ismerősöket és ismeretleneket is sorra megkérdezte: Láttak-e egy rövidszőrű magyar vizslát egyedül kóborolni?

Néhány nap után egy helybéli ismerős a következő hírt vitte Tatának: „Képzeld el János bácsi! Az egyik vasúti pályamunkással beszélgettem, amikor kiderült, hogy az illető valószínűleg Tomit látta az Almás vasúti megállóhely közelében. Kutya a sínek mellett meg a sínek között orrát leszegve, szimatolva járt fel és alá. Egyszer Mélykút, majd Bácsbokod irányába szaladt. Sokáig nagyon elmélyülten keresett valamit vagy valakit?”

Tomiról több hír nem érkezett többé.

Cikk kép
Cikk kép