Tomi

Szüleimmel, anyai nagyszüleimmel, ágyhoz kötött beteg nagybátyámmal és Tomival, a II. világháborút követő néhány évig Bácsalmáson, egy szerény kis kertes házban laktunk.

Tomi – rövid szőrű magyar vizsla létére - családtagnak számított. Felnőtt korában került a házhoz. Mint mondták, személyesen is találkoztam vele, de a zsenge gyermekagyam nem rögzítette az emlékképeket. Az akkori eseményeket a családunk tagjai által elmondott történetekből, utólag ismertem meg. Családi összejöveteleken olyan sokszor emlegették, felidézték, mesélték, hogy talán mégis visszajöttek az apró részletek. A már kissé hajlott hátú édesanyám - a régi időkre emlékezve – jó szívvel, többször megemlítette az akkori családi eseményeket, számára is kedves emlékeket. Tomi sohasem maradt ki belőle.

A bácsalmási házunk egy tipikus parasztpolgári, egyszintes, nyeregtetős, cserépfedésű, egysoros elrendezésű lakóépület volt. Az első tulajdonosai a XX. század elején, a Kálvária sor egyik keskeny, hosszú portájának bal oldali telekhatárára építették. Homlokzata az utcai telekhatáron állt. A telekhatár további részét – deszkából készült kis-, és nagykapuval ellátott - téglakerítés zárta le. Az épület lakórészének hátsó vonalában léckerítés választotta le a baromfiudvart az első udvartól, majd hátrább, az épület gazdasági részének hátsó falsíkjában egy újabb kerítés akadályozta meg, hogy a jószágok kárt tegyenek a veteményeskertben. A két kerítésen keresztül csak egy-egy kiskapukon keresztül lehetett közlekedni.

Tomi kettő, vagy három évvel volt tőlem idősebb.  Előző gazdája egy rendőrtiszt volt, akitől a molnár foglakozású nagyapám – születésem évében - tíz kg 0-ás búzalisztért vásárolta. A családba kerülésének elsődleges oka és célja az volt, hogy az új gazdáját, Tatát (nagyapámat, az amatőr vadászt) a vadászatokon a lehető legjobban kiszolgálja, a társa, a vadászcimborája legyen. Vadászszezonban majdnem minden hétvégén, de volt úgy, hogy hét közben is több alkalommal kimentek a határba „kacsázni”. Többnyire a Sós-tó, vagy a Mosztonga-tó partján kötöttek ki, melyek akkor igen jó kacsázó helyek voltak. Nagy volt az esély néhány tőkés, vagy csörgő réce zsákmányul ejtésére. Tomi nem félt a víztől. Bátran ugrott a nyílt vízre, de a sűrű nádas sem volt számára nagy akadály. Ha a vadász és kutyája viszonya éppen jó volt, ragyogóan apportírozott, néha azonban úgy tértek haza, hogy Tomit pórázon húzta a gazdája. Tata néha igen mérges volt rá. Olyan is előfordult, hogy a kutya jóval hamarabb hazaért, mint a gyalogosan közlekedő, a méregtől kipirult arcú gazdája. Több alkalommal meglövéssel fenyegette, de az ígéret nem volt komoly és hosszú távú. A határban történt dolgai miatt büntetésül (talán ez volt a legnagyobb) a következő vadászaton Tomi nem vehetett részt.

Egy-egy vita után Tomi sértődötten a tornác sarkába elhelyezett szőnyegére feküdt és lapított. Hason fekve, fejét előre kinyújtott két mellső lába közé lehajtva, fél szemét becsukva, a másikkal csak egy résen át a füle alatt figyelte a további fejleményeket. Amint a gazda arcán már látta az elnézés, vagy a megbocsátás előjeleit, vagy az alakja eltűnt a láthatáráról, felsóhajtott. Nyújtózkodott egy nagyot, majd lógó orral, de megkönnyebbülve körbejárta, leellenőrizte, megjelölte az udvar széleit. Talán a mellőzés nem is bántotta igazán, ha velem lehetett. Mindketten örültünk egymásnak. Amint meglátott, szinte mosolyra húzódott a szája.

A következő év tavaszán, a rügyeket fakasztó, a természetbe új életet pezsdítő, meleget sugárzó napfényben, az első kertben, a fűre kiterített pokrócon pihentem, levegőztem. Tomi a pokrócom mellett a füvön feküdt. A szemhéjam szűkülő résein át néztem a tavasz kék egén egyirányba igyekvő, egymást szabályos sorokban követő bárányfelhőket, s időnként Tomit. Elalvás előtt még az üvegre húzható, gumiból készült cumit egy rövid ideig szívtam, rágtam, majd elaludtam. Közben Tomi figyelmes szemeivel követte minden mozdulatomat, vigyázott rám, de talán ő is elbóbiskolt.

A madarak csiripeltek a ház körül. A baromfiudvarban – a nagy kakas szigorú felügyelete mellett – serényen kapirgáltak a tyúkok. A padlásról a baromfiudvarba lerepült házi galambok hímjei felfújt beggyel, turbékolva udvaroltak a párjuknak: Ferdebúbú, ferdebúbú, ….! Jaj, de szép vagy ferdebúbú, ferdebúbú, ……!

Feltehetően az emlékezetes napon, vagy közvetlen előtte ismét nézeteltérés lehetett Tata és Tomi között, és az még frissen élt a gazda emlékezetében, aki éppen akkor a bácsalmási Gizella malomból, a munkahelyéről, a fárasztó munkából gyalogosan tért haza. El lehet képzelni milyen letörten ballagott hazafelé a hajnal óta tartó műszakból. A malom és a lakóház közötti jó félórai gyaloglás közben régi események kavaroghattak a fejében:

Végigpergette a 13 éves kora óta tartó molnár korszakát, mellyel akkor ő volt néhány éven keresztül a három öccsének, két húgának és édesanyjának eltartója, amíg az édesapjuk vissza nem tért az I. Világháborúból.

A saját családjában – még a háború után is egy ideig - egyedüli kereső volt, ezért napról-napra jól be kellett osztani keresetét, ami szintén nagy fejtörést okozott.

Jugoszláviából 1945-ben, nincstelenül átdobott családjának nyugalmát, biztonságos megélhetési lehetőségeit latolgatta.

Nem olyan régen elvesztette néhány hónapot élt kisfiát, Lacikát, majd később a 20 évet élt Jani fiát. Azt a veszteséget nem lehet teljesen feldolgozni, a szülőket egy életen át őröli a bánat.

A munkatársakkal való kapcsolat is több súrlódást okozott. Egy munkahelyen mindig voltak konfliktusok, hol szakmai, hol egyéni emberi problémák miatt.

Amint elgondolkodva a házuk udvarára ért, a látványtól majdnem szétdurrant a feje. Valaki a családból nyitva felejtette a középső kertkaput. A tyúkok egy része bejött az előkertbe, még körülöttem is settenkedtek, kapirgáltak, keresgélték az ehető morzsákat. A másik részük pedig hátul, a baromfiudvarban nagy hangzavarral, szárnycsapkodással rohangált. Tomi lihegve a nyomukban zavarta, kergette, üldözte őket. Első ránézésre a látvány félreérthetetlen volt. Tomi rosszat, megint nagyon rosszat cselekedett!

Ez már sok! Nem elég az a mérhetetlen bosszúság, amit kinn a határban okoztál nekem? Még itthon sem tudsz magadon uralkodni? Itt, a házamnál, a baromfiudvarban vezeted le az indulataidat, a vadászatok sérelmeit? Itt gyakorolsz? Majd adok én neked mindjárt olyat, amit lehet, hogy később megbánok, de ami sok, az sok! - Fortyant fel hangosan kikelve magából Tata. Beszaladt a szobába, majd kis idő múlva vöröslő arccal megjelent a tornácon, kezében a duplacsövű vadászpuskával és két tölténnyel. Felháborodásában Tomit meg akarta lőni.

Már a töltényeket helyezte be a puska csöveibe, amikor a nagyanyám, a jóságos Mama, a felbőszült gazda elé állt. Nyugodj meg! Ne hamarkodd el! – mondta nem engedve, hogy a felbőszült vadász elpusztítsa a család kutyáját.

Közben Tomi nagy lendülettel visszatért az első udvarba. Nagy igyekezetében az oldalával Tata lábának is nekiütközve – talán azzal is a fontosságát, a jóságát akarta nyomatékosan a gazdája tudtára adni - hozzám szaladt. Visszahozta, s letette elém a tyúkok által tőlem elcsent cumit, majd a pokrócon mellém ült. Tudta, látta gazdája arcán az elszántságot. Felemelt, büszkén tartott fejjel egy rövid ideig a gazdája szemébe nézett. Láthatta abban a feléje irányuló, szikrázó feszültséget, ezért felemelt orral elfordult tőle és hunyorogva a felhők irányába fordította tekintetét. Büszkén vállalta tettét.

Felvettem a koszos cumit, és ahogy volt, minden rátapadhatóval, a kutya nyálával vegyített „tyúkaromával” fűszerezetten bedugtam a számba. Mama azonnal kirántotta a koszos „élvezeti cikket” azzal, hogy megtisztítsa, fertőtlenítse, de azon - a néhány gyors szívást, nyalást követően - már nem volt sok lemosandó.

Tata - ezt a jelenetet látva - néhány másodperc múlva lehiggadt, megnyugodott. Visszafogottan, de mosolyra húzott a szájjal állt egy darabig, kutyáját azonban nem dicsérte meg, nem is szólt hozzá, csak sarkon fordult és bement a lakásba. Helyére tette a puskát meg a töltényeket, majd hozzálátott az asztalra készített, gőzölgő ebédjéhez.

Tomi érezte a levegőben megmaradt feszültséget. A felnőttek iránt érzett bizalmatlanságával, szomorkásan a tornác sarkába húzódott, s lefeküdt a szőnyegére. Nem tudtuk pontosan mi járt a fejében, mit gondolt a történtekről. Feltehetően a gazda indulatos szavai és persze a viselkedése mélyen hatott az érzékeny személyiségére. A kutya lelke a vadásztól, a gazdájától talán ismét egy kicsit eltávolodott.