Az alábbi cikk 3 éve jelent meg lapunkban Irodalmi kaland a Kittenberger-féle Nimródok hasábjain (III. rész) címmel. Ma, az ünnep és a megemlékezések hangulatához jól illik a Nimród dicső múltját is felidézni, amely kijelölte az utat és magas mércét állított az utókornak.
Pont egy 1923. március 1-jén megjelent lapszám a legidősebb darab az egykori „Nimród Vadászlapok” közül, melyekhez szerkesztőségünk hozzájutott, amelyekről immár harmadik hónapja írunk olvasóinknak. Március lévén, a vadászév kezdetét szem előtt tartva kezdtünk hozzá a régi tavaszelői újságok forgatásához.
A lapszám első oldalán, amelyet kezemben fogok, Balázsfy Rezső grafikus ikonikus illusztrációja látható, mely egy íjászt és kutyáját ábrázolja, háttérben a gímszarvassal. Érdekesség, hogy ez a rajz az újságok címlapján egészen 1929. február 1-jéig ugyanaz maradt, ekkor ugyanis hosszú évek után egy fénykép került legelőre, mégpedig a Filmipar Rt. egykori felvétele, Vadászebéd Gödöllőn címmel. Innentől kezdve Vezényi Elemér rajzai vagy például Kittenberger Kálmán saját felvételei is színesítették a „borítókat”. Bár az említett Balázsfy-rajz továbbra is gyakran ismétlődött, ennek ellenére már érezhetővé vált a Nimród esztétikai, arculati változatosságára való törekvés – persze a lapszámok egyhangúnak semmiképp sem voltak nevezhetők.
Fellapozom az első újságot, amelynek elején egy úgynevezett „Ornithologiai epizódra” leszek figyelmes, ami egy 1922. márciusi írás. Ebben az a – mai szemmel humorosan megfogalmazott – definíció is olvasható, hogy „Ornithológusnak nevezzük azt a két lábon járó teremtményét a jó Istennek, aki képes március elején megfelelő északi szél mellett csapkodó ólmos esőben a Hortobágyon a tengernagyságúvá dagadt Bogárzó szélén megállva egy óra hosszat tanulmányozni a vízen úszkáló vízimadarakat…”. Ifj. dr. Magoss György cikke igazából egy vicces történetmesélés két vadászember és egy vendég madarász libázási élményeiről.
A korábbi alkalmak során említett fekete keretű hirdetések közt továbbra is a puska- és lőszerkereskedők, valamint puskaműves mesterek dominálnak, melyek közül most csak egy frappánsat emelnék ki, miszerint: „Minden vadásznak érdeke, hogy szakképzett iparossal dolgoztasson. Ki jó munkát mérsékelt árért óhajt, forduljon Czapf János puskaműves mesterhez.”
A Halászat fejlécet követően, terjedelmes horgászcikkek kaptak helyet. Báró Szurmay Sándor nyugalmazott gyalogsági tábornok írása jó példa arra, hogy ez a két természetközeli hivatás már akkor is kéz a kézben járt: „A jó Isten a sporthorgászatot csakis derült, jó kedvében eszelhette ki, mert ezzel igazán kedves, változatos, érdekes és mindenképpen hasznos szórakozást nyújtott az emberiségnek, csakhogy ezt csakis a sporthorgász maga tudja kellőképp értékelni!” A szerző a folytatásban a természetben űzhető szabadidős tevékenységek előnyeit tárgyalja, pozitívumait ki is emeli, melyek kikapcsolódásul szolgálnak az említett „szellemi munkásoknak és fizikai túlhajtásban szenvedőknek” is. Ez a majdnem százéves írás teljesen rávilágít arra, hogy az emberiség a génjeiben hordozza a természethez való kötődést, és napjainkban a hétköznapi élet gyorsasága miatt került egyre inkább előtérbe az ökoturizmus, a természetjárás, a turisztikai beruházások és a sportturizmus.
„Vadászeb” néven futott a Nimród Vadászújság havonkénti melléklete, melynek rovatvezetője a neves szakember Felix Endre volt. 1929 márciusában „A kölyökvizsla iskolája” címmel lehetett több oldalon keresztül a kölyökkutyák okításáról és akkori oktatásuk menetéről részletesen olvasni.
Egy következő lapszámban a „Pusztulunk, veszünk!” felütésű Szemere Zoltán-íráson akad meg a tekintetem, mely cikkhez egy parlagi sas méretes fényképfelvételét csatolták. „Igen. Mert a teremtés koronája, az ember különösképpen néha nem lát tovább az orra hegyénél. Nimródtársaim! Egynéhányat bemutatok itt nektek azok közül, akik e cikk címében kiáltanak hozzátok segítségért, megmentésért. Szeretitek hangoztatni, hogy a vadászat a legnemesebb sport. Én is annak tartom. De hány százalék van a magát Nimród követőjének nevezők között, akinél ez valóban így van, és aki az igazi vadász nevet megérdemli?… Azt hiszem, minden nyitott szemmel járó vadásznak feltűnt, hogy az újabb időben aránylag milyen kevés sas kerül csővégre, s így, remélem, a komolyan gondolkozók, akik nem csak lövöldözni szeretnek, hanem a természetet is szeretik, be fogják látni, mennyire nem alaptalan és nem jogosulatlan ez az S.O.S. kiáltás… Lesbe álltak a fészeknél, s a fiainak enni hozó anyamadarat könnyen lelőhették. A fiak, azok persze éhen pusztultak. Te igaz vadász, nem ítéled el ezt a módot?” Hosszú hasábokon keresztül folytatódik Szemere ítélkező hangnemében a számonkérés, miért hajhásszák egyesek annyira az említett „szárnyasokat”, nevezetesen a napjainkban is sebezhető természetvédelmi státusú parlagi sast.
Az 1936-ban megjelentekre áttérve, több számban is a farkas volt a központi téma, de rókás és szalonkás cikkek is jelentek meg szép számmal, mégis inkább dr. Beretzk Péter „A természet mint sebészorvos” című írását tartom említésre méltónak, melyben arról számol be, hogy egy elejtett daru a kezére akadt, amelynek bal csüdjén különös gyógyult sérülést látott, mely valószínűleg lövési sérülés volt. Véleménye szerint orvosokat meghazudtoló módon gyógyult meg így a madár lába: „…hogy is lehet az, hogy ez a végtag, mely a csonttörés után fityegett és mint a harangláb kalimpált, ilyen gyönyörűen összeforrt. Mindenképpen csodálatos tehát, hogy a minden teremtményről gondoskodó nagy Természet hogy segít a gyermekein. Ott, ahol a sors nem engedi meg a mesterséges segítő-gyógyító kezet, a gyógyulási folyamatok a Gondviselés bölcs irányítása szerint a célszerűség szem előtt tartásával jönnek rendbe.”
Gaál István, „Elefántvadászatok Magyarország földjén” címadásával, nem csak az akkori olvasó, de az én szememet is egyből odavonzza írására, mely publikációjának csupán a közepén derül ki, valójában az őselefántok csontjaira, régészeti leleteikre gondolt. Írásából megtudhatjuk, hogy az 1880-as években a Bécsi-kapu mellett Toldi Miklós csontjaiként kiállított darabok is mamutcsontok voltak, de még a középkori tudós szerzetesek is elhitték és terjesztették azt a magyarázatot, hogy ezek a nagy csontok a hajdankor óriás embereinek a csontjai. Gaál tisztázza – és egyben szépen zárszót ad lapszemlénknek – azzal: „…ha annak is végire akarunk járni, mikor és hogyan jutottak elefántcsordák a mi földünkre, s annak is, miféle elefántfajok voltak diluviális emberőseink kortársai, s egyúttal örökké korgó bendőiknek kívánatos töltelékei, évmilliókkal kell visszalapoznunk földünk kérgének réteglapjait”. Az utóbb említett témák jól illusztrálják, hogy milyen színes témafelhozatallal állt elő a Kittenberger-féle Nimród, s a vadászév kezdetén bizony nem csak a vadászatról szólt, hanem sokkal többről!