Varga Csaba szerzőnk „Ilosvay Ferenc nyomában” című sorozatának októberi írása a Nimród visszatekintő rovatában.
„…az ősvizek hatalmas, rejtelmes országa volt, a halak, vízimadarak, nádi farkasok, lápi disznók, nemes gereznájú vízi ragadozók országa”.
Amikor már lassan elmúlik a szarvasbőgés, és a hűvös szeptemberi reggelek ködöt hoznak, a magasban igen gyakran hallani a vadlibák jellegzetes hangját, vonulását. A vonuló vízivad tízezrével jelenik meg ebben az időszakban a magyar vadászterületeken, és a madarak jelentős része az Alföldön talál hosszabb-rövidebb ideig pihenő és táplálkozóhelyet magának.
A gemenci erdő sűrűjéből októberben az író is ide, a Hortobágyra utazott, hogy a libák dolgában tájékozódni tudjon.
Hivatali útját megelőzően – vagy negyedszázaddal – ifjúként már járt a területen, és megismerkedett valakivel, aki jelentősen meghatározta vadászéletének fő irányvonalait. Csúzi József, a tiszántúli madárvilág szakavatott ismerője, „tudós, kutató szelleme” Ilosvay példaképe volt. Tőle hallotta a Hortobágy történetét, a már „csak emlékekben élő Sárrét csodás legendáját, amely az ősvizek hatalmas, rejtelmes országa volt, a halak, vízimadarak, nádi farkasok, lápi disznók, nemes gereznájú vízi ragadozók országa”. Feltárta előtte a régi lápi világ már érthetetlennek tűnő helyneveit – hogy miért is neveznek egy vizektől távol eső vidéket Révhátnak, vagy Daruhátnak, Kertész-szigetnek, és Csukás-tanyának – valamint a lecsapolt terület egykori emlékeit. A vonuló madársokaság évszázados útvonalait, ahol „már talán évszázada is lesz, hogy őseik fészkeltek, fiakat neveltek a védelmező nádvilágban, vonulásuk idején mégis áthúznak a színtelen síkvidék fölött a darvak, a lilék sokféle népe, a gémek lomha csoportjai”.
A lecsapolás után megmaradt szikes területet – amelyen termelni semmit nem lehetett – végül egy 1912-ben született, nagyszabású terv mentette meg. A Tisza-csatornából táplált tógazdaságok vizeit felhasználva elárasztották a területet. És ezek „a tógazdaságok ismét visszaédesgették a vízimadárságot, a jó öreg nádtorzsák lengő hajat eresztettek, s olyan libaeldorádó lett a Hortobágyon, hogy messze országokban ismerik a hírét, s nem egy külhoni vadász emlegeti azokat a bizonyos jó húzásos hortobágyi napokat, amikor egy-egy lesgödör környékéről fél szekérre való libát szedtek össze”.
A negyvenes évek közepén már néhány darvat is, sőt ásóludat, és örvösludat is ejtettek el a vadászok. Mindegyik eset biztató jel volt arra, hogy az egykori Sárrét madárvilágának legalább egy része visszatér a Hortobágyra.
A halgazdaság étkezőjében sorshúzás döntött arról, hogy melyik vadász, hol kezdi a liba megfigyelést, természetesen vadászattal egybekötve. A következő nap a lesgödrök helyének kiválasztásával és megásásával telt, a munkálatokat és az írót pedig a területes halőr, Rozsda János irányította, mert ugyan „nehezen járta a sziket az ásó, de még nehezebb kivárni azt az időt, amikor a neszes libanépség elkeveredik valahová legelőre, és nem veheti észre mesterkedésünket”.
A lesgödör a szélirány figyelembevételével, a tóság egyik kinyúló csücskénél készült, ahonnan teljesen el kellett tüntetni a beavatkozás bármiféle jelét, így még a kiásott földet is a tóba borogatták.
„Lakásom nádkunyhó, konyhám földön rakott tűzhely (…). De mi kellett volna még? A párás októberi napok csöndje, a nyárson karikába piruló csuka, a fonott korsóban kotyogó, lélekmelegítő homoki bor, a felettünk állandóan zajongó libák” – írja Ilosvay a Hortobágyon töltött esték hangulatát képekben megjelenítve. S ezeket az estéket – várva az alkalmas időre – a világ dolgainak megbeszélésére, és a csalilibák kipeckelésére való nyársak faragására használták fel.
Néhány nap múlva „hajnalra megjött, amit vártunk. A nagyiváni vizek fölött ködtakaró úszott. Még jó sötétben elhelyezkedtünk, volt keletje a demizsonnak. Felül is nyirkos, idebent is nyirkos, derengéskor még az eső is szitálni kezdte bőr alá áztató, pirinyó csöppjeit. Azt mondta Jani: - Didergős hajnal – sok liba.”
Az esős, csepergős idő miatt a libák alacsonyan szálltak, így elkezdődhetett a vadászat is. Fogyott a patron, és csak a sörétespuska felforrósodott csöve parancsolt megállást, várni kellett, míg visszahűl kissé. A reggel már elmúlt, de a húzó vadliba csapatok száma nem fogyott, szólt a puska a nád közé rejtett gödörből, mígnem Ilosvay azt mondta, hogy „elég!”
„Összeszedtük az utolsó roham zsákmányát, s hatvankilenc libát pakoltunk a szekérre”.
Amikor a szállásra visszaértek, kiderült, hogy az író zsákmánya a „legkevesebb”, némely vadász terítéke a százat is meghaladta… A további napok is megfigyeléssel teltek, járták a határt, kocsiztak a pusztában, néha lőttek egy-egy magányos libát közben.
„Csak a szél surrogott, felhők úsztak dél-nyugat felé, s az ördögszekerek botladoztak, hajszolva a széltől, mint rongyos condrájú, italos vénasszonyok. S amerre haladtunk, lépten-nyomon libák kavarogtak, s messzi részekről szóltak a puskák” – idézi meg a táj hangulatát Ilosvay.
De mi a helyzet ezen a revíren ma? A Karcagi Nagykun Vadásztársaság – amely napjainkban mintegy 26 000 hektáros területen gazdálkodik – egyes részei a Sárréttel és a Hortobággyal is szomszédosak, azt délnyugati irányból határolják, és jellegüket tekintve nagy hasonlóságot mutatnak velük. A fátlan pusztákon, a régi és még ma is működő rizstelepeken, nádasokon, legelőkön és kaszálókon az őszi hónapokban komoly mennyiségű vízivad vonul át, illetve tart pihenőt. A vadászterülethez tartozó Kecskeri Víztározó 200 hektáros – természetvédelmi – területén időszakonként akár 40-50 ezer vadliba is tartózkodik.
– A vadlibavadászat nélkülözhetetlen eleme, hogy a vízivad nyugalmat találjon a területen, és csak ki és beszálláskor kerüljön vadászati hasznosítás alá – mondta el a Nimródnak Tömöry Zoltán, a vadásztársaság hivatásos vadásza, fővadásza, majd így folytatta: – A nemzeti park szomszédsága, illetve a természetvédelmi oltalom alá tartozó részek biztosítják ezt a nyugalmat, a vadásztársaság vezetősége pedig szigorú szabályozással, úgynevezett vadászati pihenőnapok kijelölésével járul ehhez ugyancsak hozzá. A szakember még hozzátette, hogy a vadászható vadliba fajok vadászati idényének egységesítése kedvező hatással volt a társaság vadgazdálkodására, ugyanis a tiszántúli területek egykori szűkített idénye őket igen hátrányosan érintette.
A vadlibák vonulásával érintett területrészeket kétféle módon lehetséges a vadászati hasznosítás. Az egyik tagi vadászat, amellyel a vadászok igen jelentős létszámú – mintegy 100 fős – tagsága élhet, illetve egy régi rizstelep lezárt területén bérvadászokat is fogadnak.
Ezeket vízzel elárasztják, és rendszeresen etetik a „kutricákat”, amelyek a rizstelepeket alkotják, és az elválasztó gátakon jelölik ki a lőállásokat.
Tömöry Zoltán elmondása szerint a libagödrökből való vadászat napjainkban már szinte nem megvalósítható, főképpen a természetvédelmi területeken, ősgyepeken és a Natura 2000-es besorolás alá tartozó gyepeken. Ezért inkább a terület természetes fedezékeit használják leshelyül, illetve az említett rizstelepek egykori csatornáit és árkait, minimális átalakítással.
A tagság éves szinten mintegy 500 vadlibát ejt el, míg a bérvadászok 2-300 madarat hoznak terítékre. Ezt természetesen erősen befolyásolja a környéken található mezőgazdasági területek vetésszerkezete, illetve a kukoricatarlók megléte vagy hiánya is, ugyanis ezek a vadlibák kedvelt táplálkozási helyei közé tartoznak.
– A vadászterületünkön terítékre hozott libák mintegy 90 százaléka nagylilik. Nyári lúd is egyre több esik, míg vetési lúd szinte egyáltalán nincs. Emellett megfigyelünk évente néhány száz vörösnyakú ludat is. Ezek egyrésze vegyes csapatban, a nagylilikek közé keveredve húznak a terület felett. vadászati szempontból ennek azonban nem áll fent a tévedés veszélye, ugyanis a faj – színét és méretét tekintve is – jól megkülönböztethető – mutatta be a libavadászat gyakorlati tapasztalatait a lapnak a fővadász.
Megjelent a Nimród Vadászújság 2023. októberi számában.