Részlet Bársony István Magyar természeti és vadászati képek című kötetéből.
Egy nagy fa látszik az erdőben messziről; annak a tetején ül egy holló.
Az az óriás fa sokkal magasabb a többinél. Legalább ezeréves. Sötét fején összefolyik a lomb; nyílást sehol sem sejteni rajta. Onnan nézve, ahol én állok, olyan, mintha egy zöld domb emelkednék a sűrűségben.
A holló csak ül rajta mozdulatlanul, és várja az éjszakát. Egyebet nem várhat, hisz’ már esteledik.
Messzire szalad az árnyék, s nagyokat nyújtózik a fák közt; ez is mutatja, hogy közelebb vagyunk az estéhez, mint a délhez. De május végét járjuk: hosszú a nap, s még csupa dal az erdő. Csacsog a rigó, s szemfülesen bujkál a bokorban. Csattog a fülemüle; párjának énekel, amely meglapulva ül egy kis iromba fészken.
Nézem a magányos hollót, amely a szerelem kábító levegőjében párja nélkül búsul. Régóta ösmerem ezt a szomorú madarat. Esztendőről esztendőre – mintha ő volna az erdő lelkiösmerete – úgy őrködik ott fent. Egyedül, komoran, kiöregedve a szerelemből. Az emberek, akik egy időben születtek vele: aggastyánok. A vén holló túl fogja élni valamennyit.
Estenden hallani néha a hangját, amint a síkságról, felhőmagasságban, hazafelé fordul. Nincs, akihez szóljon, nincs, aki megértse. Csak a torkát próbálja ki: van-e még benne érc. A mély korrogás válasz nélkül vész el az űrben.
A pásztorfiúk csúfolják, felkiabálnak hozzá: „Rút fekete madár!” – s utánozzák a hangját: „Kro-kro-kro!”
A nagy fán tanyázó vércsepárt nyugtalanság fogja el, amint a mogorva, egyhangú szólam eljut hozzájuk. Nekik az ezt jelenti: „Félre az útból, jön a gazda!” – A hím vércse kilendül a lomb közül, s a fa koronája fölött kering olyankor. Kárörvendve, kísértetiesen kacag, vijjog: hogy bosszankodik majd a holló, ha elfoglalva látja a trónját! Megül egy kicsit a fa csúcsán, de nem sokáig tart a dicsősége. Amint a holló megérkezik, a vércsének inába száll a bátorsága, s azt keresi, hogy merre tágasabb. Ott sikong aztán, ott alkalmatlankodik még egy darabig, amíg meg nem unja. Rá sem hederít a vén holló: megszokta már.
Most is ott a vércse, most sem törődik vele a fekete madár. De azért mégis történik valami szokatlan. A holló elszáll a nagy fáról, s íves lendüléssel ereszkedik a bozótos völgy fölé. Ott kering, kering, lassan. Lefelé figyel folyvást. Mi lehet ott vajon?!
***
A kíváncsiság arrafelé terel. Nem keresek ösvényt, úgyis hiába volna. Csak a holló iránt megyek.
Buja bokrok közt furakodom előre; minden mozdulatomat suhogó nesz kíséri, mintha csupa selymet simogatnék. Leveles vesszők állják utamat, szelíden tartóztatnak. Hogy meg nem állok, végig-végig suhintanak rajtam. A kökény belém akad, úgy marasztal; a galagonya mintha felém nyúlna tüskés ujjaival. Puha fű fekszik meg lépésem alatt, amelynek semmi zörgése sincs itt.
Beljebb, csak beljebb! ... Van abban valami jó: beletévedni szándékosan a járatlan bozótba, ahol furcsa neszek jelzik, hogy titkos élet van körülöttem, amiből jóformán semmit sem láthatok.
A bokrok közt gyors, ütemes, apró lépések mozgása hallszik az avaron. Mintha valaki jönne utánam. Ha megállok, titkos kísérőm is mozdulatlan; amint elindulok: megint hallom a csöndes moszatolást. Ott egy szőke rigó ugrál; az szeret így leskelődni, fülelni. Ha aztán észreveszi, hogy fölfedezték: nagy surrogással rebben tova.
A fekete rigó lármásabb s vakmerőbb. Ahányat megzavarok, mind veszekedik velem: „Csak odább! Csak odább! Mit bujkálsz itt? Senki sincs itt, semmi sincs itt neked!”
Belevesztem az úttalanságba, már nem is látok ki belőle. Nyakig takar a gaz; buja páfrány közt vergődöm előre, nagy lassan. A fényes kék égen azt a pontot keresem, ahol a holló úszik. Amint megpihenek s kifújom magamat: halk surranással száll el mellőlem egy madár. Meg nem mozdult volna a fészkén; de hogy megállottam, azt hitte szegényke, őérte csörtettem idáig.
A gaz közt egyforma, súrló moszatolás bujkál; az alattomos elsiklásból könnyű kitalálnom, hogy egy megriadt kígyó menekül ott békésebb tájékra, az avar alá; el onnan, ahová ember szeme érhet.
Szinte izzadok az úttalansággal való küzdelemtől, pedig még előttem a java. Ihol a vadkomlós, iszalagos sűrű szövedék. Abban ezer polipkar csimpaszkodik mindenbe, ami odatéved!
Nem is lépek már, inkább úszom. Zöld levelek közt, lengő könnyű indákon küzdöm át magamat, amelyek hínárosdit játszanak velem. El-elmerülök bennük, s olyankor megfognak, lehúznak. Eleinte megbírnak, aztán kifáradnak s leszakadoznak alattam, amint beléjük fekszem, remélvén, hogy könnyebb lesz úgy kievickélnem, ha átkapaszkodom rajtuk, mintha közéjük gázolnék.
Sokáig tart ez a mulatság, se hossza, se vége. De a holló egyre kering még az esteledő égen. Mi lehet ott, a völgyben?!
Kezdek türelmetlenkedni. Annál rosszabb. Jobban sietek, de azért gyorsabban nem tudok haladni. Nyitott szájjal lélegzem, lihegve. Vadméhek dongnak a fejem körül; a bokorszeder fehér virágait dézsmálgatják.
Szemközt fúj a szél, s hirtelen megcsap valami, ami mintha a pokol illata volna.
Hajh, milyet facsart megint az orromon! Egy virágerdő sem lenne elég, hogy ezt a gyilkos leheletet megillatosítsa.
Úgy szimatolok, mint a vizsla; keresem az irányt, amerről a sátáni bűz felém száll. Szemem megint a hollóra esik, amely úgy tesz, mintha le szeretne csapni elibém, a völgybe.
Arra legvadabb, legjárhatatlanabb az erdőség. Ősbozót az, amelyben otthon van az árnyék s a korhadás.
A vadkomló szövedéke úgy sűrűsödik ott, mint egy milliárd szálból összekuszált gordiuszi csomó. Ledőlt, vastag fatörzsek feketéllnek közte; azok alatt szurtos, nyirkos barlangok ásítnak, félig a törzsekben, félig a földben.
Már közel vagyok a fullasztó légkörű mélyedéshez. A holló észrevett, s megverdesi a szárnyát, úgy emelkedik magasabbra, aztán elszáll, egyenes irányban. Nem is látom többet.
Nem törődöm vele. Most már kitalálom, mi csalogatta ide. Izgatottan, kíváncsian csúszom előre, mindenképp ügyelve, hogy meg ne zörgessem a gallyakat.
Résen kell lennem nagyon. Hóhértanya közelében vagyok.
Állandóan hozza felém a szellő a maró bűzt.
Aki meg nem szokta, annak megfájdul tőle a feje, s émelyedik a gyomra, mint a tengeren utazóé. Az ördögök konyháján szerethetik ezt csak. Azt képzelem, hogy egy felásott temető közelében vagyok, amely most mosdatlan sátánkölykök hálóvacka.
Ezt ugyan hiába járja a tavaszi szél!
S mégis jó valamire az a förtelmes szag. Elárulja, hogy lakják a tanyát.
Lélegzetemet is elfojtottam, úgy bújtam előre.
Halk nyafogás hangja vezetett. A nagy sűrűség tisztulni kezdett előttem; lassan hajlítottam el a bokrokat utamból.
Egy kövér mogyoróbokor takart el, a mögül kukucskáltam ki. Szerencsémre magasabban álltam, s lenézhettem a hajlat aljára. Egyetlen pont sem volt több alkalmas arra, hogy megpillanthassam, amit innen láttam.
Vagy húszölnyire tőlem, egy kis kopár térség terült odalent. Nem nagyobb, mint egy jókora szoba. A gyér fű lenyomtatva, megtépázva, rajta sok toll mindenfelé; néhány nyúlláb, lerágott csontok, amelyek fölött légyrajok kavarognak.
A kopár tér egyik sarkában ledőlt százados fa dereka barnállott; az alól éppen kiugrott valami.
Egy buta kis állat. Barnásszürke, hegyes orrú, hegyes fülű, élénk szemű. Meglapult, mint a játszó macska, s félrecsapott ravasz pofácskáját két első lábára fektette.
Abban a percben egy másik, éppen ilyen kis buksi fejű pattant fel a tér közepén levő gazcsomóból. Azt eddig észre sem vettem. Apró, mókás szökésekkel, a hátát meggörbítve ment neki pajtásának s vitézi harcjátékkal vetette rá magát.
Meghemperegtek s megnyaggatták egymást. Addig-addig, hogy megmozdult mögöttük a bokor, s közéjük ugrott egy nagy vörös róka. Egyiken is, másikon is lódított egyet, s azzal szent volt a béke.
A rókamama nyomában tötyögött a harmadik apróság. S amint szemem véletlenül a korhadt fatörzsre tévedt: még egy kis hóhért pillantottam meg, amint kipislogott a barnaság alól, s nagy érdeklődéssel leste, hogy mi folyik odakint.
A ledőlt vén fa alatt lakott a hóhércsalád. Bizonyosan bejárója volt ott a titkos rókalyuknak.
Egy gally, amit az imént a karommal félretaszítottam, visszapattant, s megrezdítette a mogyoróbokrot. Egy másodperc alatt üres volt a tolvajhad bálterme. Az apróság mind a fa alatt tűnt el, a vén róka pedig egy ugrással a sűrűségben termett.
Nem moccantam. A nagy csönd megnyugtatta az erdőt. Egy széncinke szállott a bokromra, s végigmászkált egy lecsüngő gallyon, amíg csak maga is tótágast nem állott. Úgy csipkedte róla az apró rovarokat. Végre leröppent a fűre, s ott kíváncsiskodott, fészekbe való bélést keresett a sok toll között.
Ez már sok volt a kis rablóknak, amelyek időközben újra visszakapták bátorságukat, s kikukucskáltak a fatörzs alól. Egymásután rohantak elő, neki mindannyian a cinkének, amely sípolva-cserregve menekült biztos helyre.
Most már öten voltak. Elő mert bújni a legkisebb is. Amikor látták, hogy fuccs a cinke, egymásra förmedtek. De nem sokáig tartott rossz kedvük, bolondos játékba keveredtek. Tépték-cibálták egymást; fülek és farkak húzgálása történt. Tátogtak egymásra, mint kölyöksárkányok, de hangot nem adtak. Valóságos némajáték volt az.
Egyszer csak megint közéjük toppant a rókamama. Roppantul kellette magát. Valami volt a foga közt, ami mozgott volna, ha tudott volna. Egy eleven egérke!
A kölykök észrevették, s mind egyszerre kapkodott a boldogtalan áldozat felé. Elcsípték végre, négyen négyfelől kapaszkodtak belé. Úgy tetszett, mintha összenőtt volna az orruk, s most körben forogva próbálnának szétválni egymástól. A legkisebb, a legügyetlenebb, ott száguldozott mögöttük, s lökdöste őket sorban; s aztán, hogy látta, nem ér célt, még az egérke farkát sem csípheti meg, elszontyolodva kullogott az anyja hasa alá, ott szűkölt, nyafkált halkan.
Rókamama vigyorgó pofával, kedvtelve nézegette a tornajátékot. – Haj, micsoda csirkefogók lesznek ezekből! – ez a megelégedett gondolat látszott ábrázatán.
A kis hitványra, amelyik melléje oldalgott volt, haragosan förmedt; kergette azt is a többihez, mulatni.
Megdöfködte hegyes orrával, mintha szidta volna: „Te mamlasz! Hova lenne a rókabecsület, ha a többi is ilyen élhetetlen volna?!” . . .
Mintha fordult volna a légáramlás.
Forgószél támadt, s a hátam mögül osont előre.
Csak egypár másodpercig tartott, de az is elég volt, hogy idegent érezzen a vén ravasz.
Ledobbant, s ezt a mozdulatát megértették a kölykök. Egy szempillantás alatt abbahagyták a pörösködést. Inalt megint valamennyi a titkos tanyára, a korhadt fa alá.
A vénség megvárta, amíg eltűntek, aztán felém sunyítva, szimatolva, hason csúszott be a bokrok közé.
Az alkonyat árnyékában még nagyobbnak tetszett a némaság, amely most már állandó is maradt.
Csak az ezeréves fa irányából hallatszott valami különös, komor hang.
A vén holló tartott magánbeszédet ott.