Lent jártam Somogyban egy pap barátomnál vendégségben.
Boldog voltam, hogy újra megfürödhettem a régi táj ragyogásában, és szemem elkalandozhatott az erdőkoszorús lankákon, buja füvű réteken s a „horhók” sárga partoldalain, hol gyíkok nyaralnak a földiszeder alatt, és gébics költ a kökény sűrűjében.
A szőlőhegy mindjárt a falu felett volt, s rendesen keresztüljártunk rajta sétáink és vitatkozásaink közben. A fák ekkor már elvirágzottak, és nagy termést ígértek, de szépen mutatkozott a szőlő is.
– Kár, hogy „noha” – mondtam –, megterem ez az áldott föld mást is.
– Megeszik a rigók úgyis – legyintett barátom.
– Mik eszik meg?
– A fekete rigók. Csapatostul jönnek...
– Nem jár a fekete rigó csapatban.
– Ezek pedig úgy járnak.
– Akkor nem fekete rigó!
– De az! Ott is repül néhány...
A repülő bűnösök seregélyek voltak.
Este azután elgondolkoztam, hogy mennyi tévedés van így a madarak körül, s a tévedésnek mennyi ártatlan áldozata. Hány harkály pusztul el a méhesek körül, hány rigó a gyümölcsösök táján, hány gólya a tarlókon, és hány vércse, ölyv, bagoly csak azért, mert „ragadozó”.
Ha a patronhiány nem lenne az emberek „ragadozásának”, a háborúnak következménye, azt mondanám: hála Isten! Most nem szól a puska az egerésző vörös vércsére és ölyvre, se a még ártatlanabb kék vércsére, mert a patron másra kell, és a baglyok is nyugodtan kuvikolhatnak a magtár tetején, a csősz nem durrant oda, hogy egypár karommal többet vigyen be, amikor a lőpénzt kifizetik.
A rigók, harkályok, gólyák és egyebek oktalan pusztítása bennünket, vadászokat csak annyiban érint, mint minden jóérzésű embert, de a hasznos és kiveszőfélben levő ragadozók irtása már a szakmánkba vág, és ezt nekünk kell megakadályozni.
A megakadályozásnak első feltétele, hogy a vadászati kultúrát és tisztességet mindenképpen terjesszük: magyarázzuk, erősítsük, ahol pedig kell, az értelmetlenséget és törvénytelenséget toroljuk is meg.
Ismerek gazdaságot, ahol nemcsak a karmot, de a szárnyakat és fejet is be kell szolgáltatni, és ha a vadőr téved, a lődíjából annyi lesz levonva, mint amennyit a törvényesen gyéríthető ragadozóért kapott volna. Mondanom sem kell, hogy amióta ezt a rendszert behozták, a vadőrök nem tévednek, és a ragadozókat tökéletesen felismerik.
Az embereket a ragadozókkal szemben általában háromféle érzés vezeti: a beléjük nevelt, ítélet nélküli rosszindulat, a gyűlölet a „gyilkossal” szemben és az irigység.
Sokáig gyűlöltem például a baglyot. Nem egyfajta baglyot, hanem „a baglyot”. Oka ennek egy éjszakai utazás volt, néma nagy erdőn keresztül, hol titkokat lehelt az avar és a tölgyek nehéz illata. A kocsi lassan ballagott, s az én hétéves szívemben ott dobogott a mesék minden törpéje, boszorkánya és sárkánya, amikor nyekergő, panaszos siránkozás jajdult meg a sötétség mélyén.
– Mi az? – suttogtam.
– Bagó! – mondta az öreg kocsis. – Most öli a kisőzet...
Több se kellett nekem! Lehajtottam fejem, és csendesen a markomba sírtam. Láttam a kisőzike véres vonaglását, halálfélelembe meredt szemét, és az a kutya bagoly még mindig ölte ... ölte...
Attól kezdve sokáig gyűlöltem a baglyot, egész addig, míg meg nem tudtam, hogy az a szegény bagoly szerelmi dalát fújta, s arról ő igazán nem tehet, hogy nem született operaénekesnek.
(Különben is: a baglyok kimondottan „jó fülűek”, és nem lehet tudni, hogy nem az-e a szép, amit ők „énekelnek”, és nem lehet tudni, mit gondolnak ők, ha az ember kurjongat az erdőn, vagy pláne ha megszólaltatja gépi tudományát, a gramofont.)
Ez hát a nevelés okozta gyűlölet, ami messze ősi időkre nyúlik vissza, amikor a másnapos csatatereket horgas orrú, nagy karmú ragadozók szállták meg, és nem nézték, hogy a torzulásba merevedett száj kit csókolt tegnap, és a halottra nyílott szem kinek volt legkedvesebb a világon.
Az ember akkor még nem ért rá különbséget tenni ragadozó és ragadozó között, és az anyák és mátkák gyűlölete belecsepegett az utódok gondolatai közé.
De akkor ez még nem is volt fontos! Az erdők és rónák végtelenek voltak, a nádasok országának nem volt határa, az ember kevés, és a természet egyensúlyát maga a természet tartotta fenn.
Később azonban megváltozott a világ. Sűrült az ember – állítólag sokasodott? –, és kimondta az állatokra, hogy ez káros, ez pedig hasznos. Hogy ezen a „jogon” azután mi történt a világban, az nem tartozik ránk. Mi emberséges emberek voltunk mindenkoron, és nem számolunk a bálnák, fókák, alkák, bölények és még egy csomó kihalófélben levő állat kipusztulásáért, de – és ez ránk is tartozik – nem akarunk számolni azokért sem, melyek a mi kezünkben vannak.
Mondom – közben megsokasodtunk. (Mármint az emberek, mert ránk, magyarokra – sajnos – ezt nemigen lehet mondani.)
A háborúk megszelídültek, a polgári erkölcs és meglazult bátorság utálta a vért (hacsak nem a rántani való csirke és a kis hízócska vére volt), utálta a gyilkosságot, és kimondta, hogy a ragadozó madár gyilkos, s mint ilyen: pusztuljon! Ez volt az általános gyűlölet a gyilkossal szemben.
Patron volt bőven, és a körvadászaton, a hajtásban, kocsiról és gyalogsorban szépen szólt a puska a ragadozókra, elsősorban – természetesen – a szelídebb természetű vércsékre s az ölyvekre.
Hiába tanították, hiába bizonyították később ezeknek az ártatlanságát. Hiába volt gyomortartalom-vizsgálat, és hiába voltak bebizonyított tények, ezeknek az eredménye nem jutott el a magyar vadászok nagyobbik tömegéhez, akik joggal vagy jogtalanul ősi szórakozásnak tekintették a vadászatot, és utálták a – betűt.
Ez volt az az idő, amikor a kutya se törődött a tudósokkal, amikor kártyacsaták, párbajok, háromszáz személyes parasztlakodalmak Ököritóval és színészbotrányokkal vegyest – teljesen kielégítették az ország tudomány- és újságéhségét.
Herman Ottó, Chernel István és a többiek kit érdekelhettek volna? A Földművelésügyi Minisztérium ingyen küldte ki szebbnél szebb kiadványait – amilyeneket abban az időben sehol Európában nem csináltak –, de ezek a művészi kiadványok sehol Európában kevesebb hatást el nem érhettek volna.
Pedig ekkor már igazán szükség lett volna, hogy az ember – a magyar ember és magyar vadász – igazságosan kezébe vegye azt a hatalmat, amit a természet és a haladás a kezébe adott.
Valljuk be: nem tette!
Extra Hungariam non est vita.
Talán igaza is volt.
De ez az igazság ma már nem igazság. Sokan vagyunk, hála Isten, a Kárpátok ölelésében, és nem dobálhatunk el értékeket, nem lőhetjük ki címerünkből a sast, mezőinkről a kártékonyt pusztító vércsét és ölyvet, levegőnkből a bátorság és az ősi pusztaság szabad madarát, a sólymot anélkül, hogy önmagunkat pofon ne ütöttük volna.
Hát ismerjük meg végre madarainkat! Nézzünk a szemükbe, fogjuk a kezünkbe, és lássuk, hogy mi a jó, és mi a rossz.
Budapesten – Herman Ottó út 15. – van egy tudományos intézet – a Magyar Madártani Intézet –, amelyet Hammerfesttől Cape Townig, San Franciscótól Kamcsatkáig ismernek és becsülnek. Ezt az intézetet kevés vadász ismeri, pedig ez az intézet azért van, hogy a magyar vadászok ismerjék és szeressék, és tudósaik világhírű munkáiból okuljanak.
Okuljanak, és tudják meg, hogy a fogoly nem eszi meg a babot, a vércse a nyulat, az ölyv a foglyot, a kék vércse a fácánt, a darázsölyv a fürjet, és tudják meg azt is, hogy a többi más ragadozókból is ott van a legtöbb, ahol a legnagyobbak a vadászati eredmények.
És tudják meg végre, hogy a sólyom nem vércse, a vércse nem – karvaly, a karvalyban nincs kiskarvaly meg nagykarvaly, az ölyv nem „hábik”, a gatyás ölyv nem „sas”, a kánya nem varjú, és a varjú még kevésbé kánya; szóval tudjanak meg sok mindent, hogy megszűnjön a harmadik igazságtalan pont: az irigység.
Igen, az irigység!
Mert sokan vagyunk Európa földjén, és nemcsak egymásra irigykedünk, de azokra az állatokra is, amelyekről azt hisszük, hogy előlünk eszik el a falatot.
Ma már minden talpalatnyi földet számon tartunk, minden értéket felhasználunk, miért pazarolnánk drága patronunkat azokra a ragadozókra, melyek nekünk segítenek? Nem lenne érdemes megismerni a „gyilkosokat”, akiket mi gyilkolunk meg?
Szép és jó könyvek jelentek meg Magyarország orvmadárfaunájáról, de ezek a könyvek – mint bárhol másutt a világon – nem adják azt a természetes benyomást, melyet a madár természetbeni közvetlen látása nyújt. Hiába írnak ezek a könyvek a szárnyhosszról, a foltokról, melyek hol szív, hol lándzsa alakúak, hiába írnak a színről, mely szürkésbarna, palaszürke, hamvaskék vagy piszkosfehér, ezeket a madarakat könyvből meg nem ismerjük soha!
Mivel azonban oly kevés van belőlük, hogy a saját tapasztalatok alapján való megismerését nem javasolhatom, csak azt mondhatom, hogy el kell menni a Madártani Intézetbe, és jól megnézni őket természet adta becsületes mivoltukban.
Akkor azután nem lesz semmi hiba. Nem lesz igazságtalanság, tudatlanság, kártékony nevelésbeli örökség, oktalan gyűlölet, és nem lesz irigység.
Mert – ne feledjük el! – jó dolguk csak ott van az állatoknak, ahol az emberek is jól élnek, ahol pontosan a természet isteni törvényeit követik, és ilyen helyen csak azoknak az állatoknak van rossz soruk, melyek éppen az emberi butaságból, tudatlanságból, szennyből és irgalmatlanságból élnek.
(1944)