100 éve született Sterbetz István ornitológus, természetvédelmi szakember, a Magyar Madártani Intézet egykori munkatársa és igazgatója.
Egy évszázaddal ezelőtt ezen a napon, 1924. január 20-án született a Békés vármegyei Nagyszénáson dr. Sterbetz István, Pro Natura emlékérmes, beskatulyázhatatlan géniusz, aki maradandót alkotott ornitológusként, természetvédelmi szakemberként, íróként és vadászemberként is egyaránt.
Gyermekkorától „a természetben nevelkedett”, édesapja széles látókörű, nagy szakmai tudással rendelkező földbirtokos volt, aki rendszeresen vadászott, és a dél-magyarországi ornitológusokkal – a többi között Beretzk Péterrel, valamint Vasvári Miklóssal – is tartotta a kapcsolatot. Bár származásuk és az ország fluktuáló politikai és gazdasági helyzete alapvetően megszabta a család és az ő életpályáját is. Jó kapcsolatot ápoltak Bolza Pállal, Kittenberger Kálmánnal, Széchenyi Zsigmonddal és Müller Gézával is. A fiatal Sterbetz nem véletlenül jegyezte el magát örökre a vadászattal és a természetvédelemmel.
Gimnáziumi tanulmányait Szarvason végezte, majd 1946-ban Debrecenben szerzett agrármérnöki diplomát. Tanulmányait 1947-től a Szegedi Tudományegyetemen folytatta biológia–földrajz szakon, ahol részt vett az Általános Állattani Tanszék háború utáni újjáélesztésében is, de két év elteltével – politikai okokból – távoznia kellett az egyetemről. A szegedi évek alatt az ornitológia mellett a fényképezés vált kedvelt tevékenységévé, későbbi műveiben az írások mellett a fotók is főszerepet kaptak. 1950-től tógazdaságokban, majd állami gazdasági vonalon dolgozott, így a Fehér-tó és Biharugra meghatározóak voltak későbbi vízivadkutatással kapcsolatos munkásságának elindításához, de származása miatt rövidesen ettől a munkahelyétől is meg kellett válnia. 1954. évi házasságkötését követően, és a Fővárosi Állat- és Növénykertben, majd a Gyógyszeripari Kutatóintézetben vállalt átmeneti munkák után 1963-ban került a Madártani Intézetbe, ahol – időközben igazgatóként is –, 1983-as nyugdíjazásáig munkálkodott. Közvetlenül az Intézetbe kerülése után, 1964-ben „summa cum laude” minősítéssel egyetemi doktori címet szerzett a Gödöllői Agrártudományi Egyetemen „A magyarországi rizstermesztés madártani problémái” című disszertációjával, melyben a tógazdasági gyakorlat során szerzett tudományos igényű vizsgálatokat foglalta össze.
A Madártani Intézetben kifejtett munkásságának első éveiben – mikor az Intézet még a Növényvédelmi Kutatóintézethez tartozott – alkalmazott ornitológiai kérdésekkel, így táplálkozásvizsgálattal, illetve ökológiai problémákkal foglalkozott. Később, amikor az Intézet az Országos Természetvédelmi Hivatalhoz került, akkor annak természetvédelmi főfelügyelőjeként Békés és Csongrád vármegye természetvédelmének megszervezése lett a fő feladata. Hű maradt dél-alföldi gyökereihez, egyik kiemelt teendője volt a túzokvédelem gyakorlatának kidolgozása, a dévaványai Túzokvédelmi Állomás létesítése, e faj nemzetközi jelentőségű védelmének megszervezése. Másik fő feladatkörét a vízivadvédelmi munka képezte. Publikációinak zöme is a túzokkal és a vízimadarakkal kapcsolatban készült.
1958 óta tagja volt a Magyar Biológiai Társaság Állattani Szakosztályának, számos előadást is tartott ott. Alapító tagja és első főtitkára volt a Magyar Madártani Egyesületnek, melynek egészen a 2000-es évek elejéig tagja maradt. 1973 és 1982 között a Madártani Intézet folyóiratának, az Aquilának is a szerkesztője volt. 1995-ig több éven át felkért előadója volt a Gödöllői Agrártudományi Egyetemen szervezett vadgazdálkodási szakmérnöki képzésnek is.
1972–1982 között a Nemzetközi Madárvédelmi Tanács (International Council for Bird Protection – mai nevén BirdLife International) Túzokvédelmi Munkacsoportjának volt a tagja; 1975–1982 között pedig a Nemzetközi Vizivadkutató Iroda (International Waterfowl Resaearch Bureau – ma Wetlands International) nemzetközi szervezetében képviselte hazánkat. Sokat tett Magyarországnak a ramsari és a berni egyezményekhez való csatlakozása szakmai előkészítésében; előbbinek magyar delegáltja és kapcsolattartója volt 1979–1983 között.
A természetért, a madarakért és vadállományunkért végzett kiemelkedő munkáját a legkülönbözőbb módon értékelték és ismerték el. 1968-ban a Finn Természetvédelmi Szövetség is tiszteletbeli tagjává választotta. De magáénak tudhatta a Pro Natura emlékérmet (1978), a Nimród emlékérmet (1981), a Munka Érdemrend ezüst fokozatát (1983), a Herman Ottó-díjat (1986), a Hubertus Kereszt arany fokozatát (1994), a Teleki Sámuel-érmet (1999), a Magyar Nemzeti Vadászrend aranyérmét (2002), a Res Nullius díjat (2007), a Magyar Vadászkamara és a Magyar Vadászati Védegylet Arany Érdemkeresztjét (2008), valamint a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztje polgári tagozatát is (2010).
Hasonlóan kiemelkedő életművet hagyott hátra mint szépíró, hiszen a természetvédelem és vadászat témájában írt könyvei a színvonalas hazai mezőnyben is felveszik a versenyt bármely vadászírótársának műveivel. Élő és hiteles szakmai kapocs volt a vadgazdálkodás és a természetvédelem együttműködésében, az esetenként előforduló érdekeltérések közötti kompromisszum megtalálásában.
Szülőföldjén, a Dél-Alföldön nagy szerepe volt a védett területek kialakításában, elévülhetetlen érdemeket szerzett többek között a Körös-Maros Nemzeti Park kihirdetésének kezdeményezése és szakmai előkészítése, a hazai túzok- és vízimadár-védelem megszervezése, a vizes élőhelyek hazai védelme terén. Személyéhez fűződik a dévaványai Túzokvédelmi Állomás – a 2017 óta az ő nevét viselő Körös-Maros Nemzeti Park Igazgatóság dévaványai bemutatóhelye, a Sterbetz István Túzokvédelmi Látogatóközpont, ahol az érdeklődők a múzeumi épületben kiépített, személyes trófeákkal, kitüntetésekkel és relikviákkal illusztrált Sterbetz István Emlékszobában ismerhetik meg részletesen a szakember életét és munkásságát.
Nyugdíjas éveiben is sokáig megőrizte aktivitását: még 2010-ben is jelent meg írása a Nimród Vadászújságban. Hetvenes éveiben járva arra panaszkodott, szellemi tettrekészségét sajnos teste fizikai ereje már nem tudja követni. Felesége, Telepy Katalin művészettörténész betegsége, majd 2007-ben történő elvesztése lelkileg nagyon megviselték, és régi jó kedélyét már soha nem nyerte vissza. Türelemmel viselt betegsége végül erősebbnek bizonyult nála: a sződligeti nyugdíjasotthonban hunyta le örökre a szemét közel 12 éve, 2012. május 18-án, és nyugszik azóta a Sterbetz-Telepy-Witinger családi sírban, az Újpest Megyeri úti temető 44/A parcellájában.
Szellemi örökségét a hazai túzok- és vízimadár, továbbá a vizes élőhelyek hazai védelme tekintetében, a természetvédelem és a vadgazdálkodás harmonizálása terén kötelességünk megőrizni, mi több, tovább vinni…