Az alkony fényei lassan beleomlanak az estébe. A dombok mögé siető téli nap kifakultan ereszkedik a fenyves sűrűsége mögé, halványodó sugaraival végigsimít a hó borította tájon, de aztán meghajtja fejét a közelgő éjszaka hatalma felett, s pihenni tér. A sötétségben csillagok ragyognak odafent, előbb csak pislákoló fénnyel hunyorítva le a földre, majd miután a nyugati égboltot végleg a hatalmába keríti az éj, már szikrázó csillogásukkal hivalkodnak a világ felett.
Hideg fuvallat seper végig alant, s miközben megvívja küzdelmét a fagyott hótakaró végeláthatatlan, rideg, jégpáncéllal vetekedő felszínével, zúzmarát lehel a zöldellő fenyőágakra és a gyantaillatú, évszázadnál is régebben magasodó fatörzsek vastag kéreggel borított oldalára.
Miután belátja, hogy csatája a havas tájjal kudarcra ítéltetett, a magasba emelkedik, s felszegett állal, sértődötten süvít el valami távoli vidék felé.
A vadászkunyhó ablakában fény pislákol. Náddal fedett tetejét hó borítja, vastag, sárral tapasztott falain, öles faajtaján nem hatol át a téli éjszaka hidege. Bent, a kőből rakott kémény alatt kandalló ásít, szájában karvastagságú hasábok magasodnak, amelyeket mohó lángok izzítanak fel, hogy aztán lelkük melegét kiadva, szürke hamuként omoljanak alá a kőre.
A kandalló előtt, a fapadlón szélesre kiterített, vastag irhaszőnyeg prémje úgy veszi magába a rajta heverő tested vonalát, mint a hideg forrásvizet a kietlen vidéken hosszú idő óta utazó, elcsigázott lelkű, megfáradt testű vándor. Ahogy hasra fordulva, a fejedet alája helyezett kezeden nyugtatva átadod magad a szemedre fátylat eresztő fáradság láthatatlan szárnyainak, ahogy testedet a prémszőnyegbe süllyesztve melegíted a tűz felé eső részeidet, az olyan nyugalmat és csendességet von az este hangjai köré, hogy még az állandóan rohanó idő is megtorpan kis időre a kunyhó füstölgő kéménye felett. A tűz lángjai is mintha magasabbra csapnának, mióta előttük nyújtózol, árnyjátékuk a szemközti falra vetődik, s furcsa ábrákat jelenít meg a téged közelről figyelő tekintetem előtt.
Álmodom. És miközben az ébrenlét határán küszködöm a valóság csalóka képeivel, látom, hogy a kezeddel alányúlsz a melletted szétterülő, örökké csak kócos hajfürtjeidnek, egy mozdulattal kiszabadítod kisimult arcodat a tincsek fogságából, s hátad felívelő vonalára dobod őket. Felém fordulsz, félszegen elmosolyodsz, majd újra csak lehunyod szemöldököd ölelésében raboskodó, átható pillantású szemedet, s ernyedten engeded alá a kezedet.
Felállok, odalépek hozzád, és miután fahasábokat bocsátok a kandalló örökké éhes gyomrába, melléd ereszkedem.
Aludni nem hagylak többé.
Már a csillagok fénye is kihunyóban van, és a napkelte is lassan felnyújtja fényét az erdő fölé, mire valóban pihenni térsz.
Arcodon, ajkad szegletén különös mosoly feszül.
Mire azok a kósza fürtök újra betakarják, már az ébredést áhítod megint…
A hajnal késői fénye csak alig hatol át a lefagyott ablaküvegen. Odakint süvít a szél, a jeges hókristályok koppanva ütődnek fel a faajtó tábláján, belekotornak a lassan kihűlő kéménybe, zörgetik a nádtetőt. A tél mindent átható erejével mar bele a tájba, dermesztő hideggel árasztja el az erdőt, átrohan a réteken, a fasorokon, a szántóföldek szegletein.
A vad csak alig talál élelmet, összebújva didereg valamelyik bokor alján, vagy elárvulva keresgél a kemény hótakaró alatt.
A vadászkunyhó belsejét is a hideg, téli világ uralja. A kandallóban a folyton parázsló, hatalmas hasábok leégtek, helyükön csak a szürke hamu magasodik, amit néha magasra ránt a kéményben fütyülő, zajos szél.
A vastag szőnyeg ráncai kisimultak, redői között hiába keresem a tested körvonalát. A lángok nélküli félhomályban oly kevés a fény idebent, hogy a szemem megcsal egy pillanat erejéig, de aztán kienged bennem az éppen csak feltámadó feszültség – valóban nem vagy itt.
Körülnézek, keresem a nyomaidat, eldobott ruhádat, használt poharadon az ajkad lenyomatát, de nem találok semmit. Még a falat is bámulom, emlékemben izzanak a tűz által létrehozott árnyak játékai.
De sötét van ott is.
A kandallóhoz ballagok, aprófát gyújtok, keserű füstje bejárja az egész szobát. Odakünn közben dühöng a tél, csapkodja a havat, hajlongatja az öreg fákat, letördeli száraz ágaikat, és messzire hurcolja magával őket.
Nem bírom tovább idebent, vadászni készülök. Meleg ruhát öltök, hátizsákom bepakolom, puskát kanyarítok a vállamra. Majd az erdő magához térít, tudom…
Mielőtt kimennék, még hasított fát rakok a tűzre, hagyom, hogy fénye, melege bejárja a kis kunyhó belsejét. Aztán valóban indulok.
Már nyitnám az ajtót, amikor a küszöb deszkáján valami vizes nyom késztet megtorpanásra.
A te nyomaid azok, akkor hagytad őket, amikor indulás előtt utoljára visszatekintettél…
Az ajtót kinyitva megtalálom a folytatásukat, jól láthatóan vezetnek az erdőben kanyargó ösvény irányába. Néhány lépésed csupán, hiszen amint kiértél a takarásból, a kavargó szél hóval hordta be őket…
Ahogy feltekintek, el is tűnnek végleg a havas mindenségben.
Nézelődöm kissé utánuk, majd a jeges széltől hamar magamhoz térek, aztán rántok egyet a puskaszíjamon, s egy másik ösvényt választva, az erdőnek indulok.
Csak a lángoló fahasábok emésztő fényének emléke kavar fel minduntalan.
(Megjelent a szerző Vadászhit, holdvilág című kötetében)