A fiatalság úgy mondaná: Jaj, de ravasz dolog ez a tavasz! — Én ellenben még nem tudtam annyira elmodernizálódni, hogy ennek a nótának a szépségeit megérteném, s azért inkább csak úgy magamban konstatálom, hogy bizony alighanem itt a tavasz, mert az én különben sem nyugodt vérem a szokottnál is jobban bizsereg. No de, azért nem kell mindjárt rosszra gondolni! Csak úgy érzem, hogy télen sem igen tudok megülni a szobában, hacsak dolgom nem köt oda, most ellenben legszívesebben a nyakamba kötném az íróasztalt, mint valami sípládát és így járnám a határt, ha már egyszer dolgoznom is kell. Akkor talán jobban menne a munka is. Mert így, megvallom, csak félszemmel, félszívvel vagyok munkámnál, a másik fele kinn kalandoz valamerre és lesi a rügyfakadást, hallgatja azt a születő életekkel terhes titokzatos csöndet, amely hamarosan lombsuttogásos, madárdalos harmóniává fog átalakulni. Mert ilyenkor az ember a szívével hallgat. A legélesebb fül is tompa ahhoz, hogy meghallja azt, amit a szív megsejt. A nyár és az ősz: a megvalósulás az érzékeké. A tél és a tavasz: az álom és születés a sejtéseké. Nincs maradásom, s így nem kell sokat biztatni, mikor arról van szó, hogy ki kellene menni a Duna-szigetekre. Vadászni?... Nem! Hiszen voltaképpen nincs is mire vadászni. Az a néhány jegesruca, ami még itt van, igazán nem nagyon csábít. Mindamellett a puska sem maradhat itthon, mert hát ki tudja... Igaz ugyan, hogy a város határában nem láttam még csak barázdabillegetőt sem, bár naponként megfordultam a napos, kavicsos vízpartokon, de ott... Ha én volnék barázdabillegető, én sem ide szállnék, hanem kimennék oda, ahol találnék még egy darabka őstermészetet. Egy darab szalonna, kenyér, egy kis tea a hátizsákba, és lehet indulni. Akár ezt se vigyék, mert tudom, hogy Gyula barátom olyan, mint egy puttonyos Mikulás, akinek hátizsákjából mindig kerül elő olyan dolog is, amilyenről a nemvadász városi ember még csak álmodni sem tud, mert olyant még sohasem látott. Már otthon előkészített, kockásan bevagdalt finom házi szalonna, mely majd nyársra kerül, finom házi kolbász, amely ugyancsak be van már szépen csomagolva először pergamentbe, aztán jó vastagon újságpapirosba, hogy ennek védelme alatt süljön meg majd a forró hamuban, és mit tudom én, hogy még mi. Hej, micsoda finom falatok ezek odakinn! Hangsúlyozom, hogy odakinn, mert bizony a háziasszonyok, különösen a finnyásabb fajtája, ugyancsak fintorgatnák az orrocskájukat, ha csak meg is szagoltatná velük az ember a nagyon is füstös, ellenben csak kicsit megégett szalonnát, vagy az úgynevezett pirított kenyeret, melyet néha bizony egészen jól lehetne szenes vasalóban is használni, de odakinn mindez olyan finom, olyan pompás, olyan fenséges, hogy az ember azzal az érzéssel eszi: királyok asztalára sem kerülnek ilyen finom falatok. Amint hogy igaz is, mert menten elcsapnák azt a szakácsot, aki ilyent merne asztalra tálalni. Nem is asztalra valók ezek! Hanem ott, ahol az ebédlő az Isten szép természete, a karosszék egy kis összekapart haraszt vagy az üres hátzsák, az asztal az embernek az öle, az abrosz egy darab zsíros papiros, egyéb minden pedig az ember tíz körme meg egy jóravaló bicsak, fűszer a friss levegő, no meg az egészséges mozgás, a konyha egy lobogó máglya, a szakács egy vadőr, aki aligha használt aznap körömkefét, az összes konyhaedényt pedig egy hegyesre faragott pálca képviseli, ott még csak gondolni sem lehet más eledelre. Nem való bokréta gyűrött süveg mellé — mondja a nóta is. Minden szép és jó a maga helyén. De nem ecsetelem tovább kulináris élvezeteinket, mert egyik-másik gyengébb gyomrú vadásztestvérem még belebetegszik az olvasásba is, és engem átkoz majd. Gyerünk inkább vadászni! Bár ez a «gyerünk» nem is olyan egyszerű, mint az ember gondolná, mert hiszen szigeteken vagyunk, szám szerint 56 szigeten, s így csónak nélkül mozdulni sem lehet. Azaz, hogy egészen szabatos legyek, nem lehet bizony csónakkal sem igen mozogni, mert alacsony lévén a vízállás, minduntalan megfeneklünk, néhány lépéssel odább ellenben olyan mély a víz, hogy csak úszva lehetne boldogulni. De azért csak boldogulunk valahogy. A nagyobb szigeteken ki-kiszállunk, különben pedig csak úgy csónakon bujkálunk a kacskaringós Duna-ágakban, feszült figyelemmel lesve mindent, ami megmozdul előttünk. Március 11-e van, s így már érdemes a madárvilágot figyelni, vajon hányan érkeztek meg már a vándorok közül. Előttünk a vizen minduntalan nagy folt kacsák bukkannak föl. Ezek a jegesrucák. Ezek még nem szakadtak párba, mert hiszen vándorút előtt állanak még, a tőkéseket ellenben már csak párban látni. Nagyon helyes a tilalmi rendelet idevágó rendelkezése, amely március elsejétől kezdve már kíméletet követel számukra! Távolabb vagy tizenöt darab nagy madár emelkedik a levegőbe lomha szárnyalással. Szürke gémek. Amint a vadőr mondja, már régebben itt vannak, valamint a kormoránok is, melyek hol a csapatban, hol meg párosával bukkannak fel minduntalan előttünk. Szeretnék egyet lőni múzeumunk számára, amely mostanában kezdte összegyűjteni a vármegye faunáját, de sokkal is óvatosabbak, semhogy csővégre kerülne valamelyikük. Egy fürge kis madár is ott futkos a vízparton. Mire észrevennők, a vadőr már mondja is: partifutó! Tehát ez is itt van már, sőt nini!..., mert egy barázdabillegető illegeti magát a kavicsos parton. Három nappal előbb, tehát nyolcadikán látta az elsőt, mondja a vadőr. Hiszen akkor szalonka is lehet már! És ezentúl, valahányszor kiszállunk, hogy egy-egy csenderest meghajtassunk, hátha akad benne róka, én bizony inkább a levegőt lesem, mintsem a bokrokat, mert ha még annyira kívánatos zsákmány volna is számomra egy róka, tízről is lemondanék az első szalonka kedvéért. Hát nincs sem róka, sem szalonka. De egyebünk sincs még, bár esett néhány lövés jegesrucára. Van ezeknek eszük! Ha felkelnek is, úgy felcsavarodnak egyszerre a magasba, hogy puska legyen, amelyik eléri! Arról beszélgetünk immár, hogy bizony üresen fogunk hazamenni. Nem is igen bánjuk, csak éppen az juttatja eszünkbe, hogy Jóska barátunk aggatéka olyan pilledten lóg vadásztáskája oldalán, melyet le nem tenne egy félvilágért sem. Előttünk ül a csónakban, s így az alkalom nagyon csábító. Csendes beszélgetés közben holmi galyácskák, vízből kihalászott cipőkrémes doboz és miegymás kerül az üres aggatékra, úgyhogy Jóska barátunk lassanként olyanná vedlik át, mint valami vándorló szemetesláda. Nem veszi észre! Pedig ugyancsak példálódzgatunk, hogy határozottan az az érzésünk, hogy egyedül ő nem fog üres aggatékkal hazamenni. És mit tesz Isten! Hát nem lelő egy jegesrucát olyan magasságból, hogy inkább a lövés hangja, mintsem a ferét ölte meg? .. . Büszke is rá szörnyen! Csak akkor csóválja a fejét, amikor aggatékra akarja fűzni. Nem éppen rosszalólag, de nem is helyeslőleg, inkább egy kicsit csodálkozva. Hát isten igaza van. Két olyan öreg vadászhoz, mint Gyula és én, kissé mégis több komolyság illenék talán. De mikor olyan szép tud lenni még ez a nyomorult élet is! Egy madárfelhő emelkedik és süllyed előttünk. Nem sokáig kell találgatnunk, hamarosan rájövünk, seregélyek. Ezek is itt vannak már. Közbe sirályok csapkodnak a fejünk fölött, amelyeken Jóska barátunk úgy elbámészkodik, hogy nem veszi észre a feje fölött elrepülő kormoránokat. De szépek is! Ahogy a kék háttérben az a napfényben ragyogó fehérség meg-megvillan, ahogy leeső kő sebességével zuhan lefelé, hogy a következő pillanatban megint olyan nyugodtan ússzék kiterjesztett szárnyain, mint egy kecses vitorlás, igazán szívremegtetően szép! Minduntalan fogolypárok kelnek fel előttünk. Szerelmes párocskák, kiket talán éppen tervezgetés közben zavartunk meg. Mert én úgy képzelem, hogy ők is beszélgetnek, ábrándoznak az otthonról, a fészekről, a pelyhes fiókákról. Beszélgetnek, tervezgetnek, és már előre átélnek minden gyönyörűséget, talán sokkal intenzívebben, mint majd a valóságban. Mert a való ritkán éri utól az ábrándot. Szegények! Ha tudnék a nyelvükön, megmondanám nekik, hogy meneküljenek innen, keressenek maguknak más fészkelő helyet, mert mire majd közelednék a beteljesülés, vagy amikor már itt is lesz, és a pelyhes fiókák ott csipognak körülöttük, egyszer csak jön a vész, az ár, amely egyetlen nap alatt elpusztít, elsodor mindent, ami életüknek tartalmat adott, ők csak megmenekülnek majd, mert szárnyuk kisegíti őket a biztos partra, hanem a fészek, a tojások, a kicsinyek odavesznek. Szegény, szegény kis foglyok! És elgondolkodom, és eszembe jut az az ár, amely Európán végigsepert. Bűnös volt az emberiség, és az Isten visszafordította a fejére a bűneit: a kapzsiságot, irigykedést, gyűlölködést, vérszomjat, meg sok, sok mást. De mit vétettek ezek a szegény állatok? . . . Avagy ezeknek is volnának emberi értelemben vett bűneik? . . . Nem hiszem. A kiegyenlítődés talán abban van, hogy nekik olyan szívet adott az Isten, amely hamar tud feledni. Nem, mint a mienk, amely még akkor is sajog, mikor a tövis már rég kikorhadt belőle.