A tavaszt nekem nem a hóvirág jelenti, és az ibolya se. A fekete rigók se, és a cinke se.
Hogy a hó eltakarodik a hegyekből: semmi az – jöhet másik, és a tavaszkor kijáró influenzát családom tagjai már lehetőleg télen összeszedik, így ez se biztos jelentője a tavasznak; de ha megszáll valami titokzatos építkezési vágy, valami fészekrakó nosztalgia: akkor visszavonhatatlanul itt a tavasz.
És most itt van!
Jöhet még hó, jöhet még fagy, ez csak végső rugdalódzása a télnek, a tavasz itt van, mert én – gondolatban – esténkint építkezem.
Van egy kis telkem Szigligeten, hegytetőn, hol a sziklák közt mandula virágzik, és a meleg köveken nyáron zöld gyíkok sütkéreznek. Ide épülök! A telek már régen megvan, s ahogy az idők múlnak, vágyaim mind kisebbre zsugorodnak.
Első évben villát akartam építeni. Tornyosat, egy lapos verandával, szélkakassal. A tornyon kis zászlóval – kék mezőben fehér sirály –, melyet felhúzunk, ha otthon vagyunk. Természetesen fürdőszoba is lesz, és vendégszoba is. A sziklák alá pincét vágunk, hol badacsonyi rizling, füredi csemege és parádi víz hűsöl. A villa előtt sziklakert, mögötte tekervényes utak a bozótban, hogy elandaloghassanak, ha éppen olyan vendégeim lennének, akikre rájött az andalgás.
Akkor azonban nem volt együtt a pénzem.
Majd jövőre!
A pénz azonban nálam szó szerint betartotta egyik derék szentünk mondását, hogy „a pénz nem szülhet pénzt”. Bizony nem szült, pedig a kiöregedés nem lehetett oka a meddőségnek...
A második évben már csak kis parasztházat terveztem, búbos kemencével, mestergerendával, zsúptetővel. A szobában a fal mellett rókabőrrel leterített heverő, mázas korsók és szőttesek a falon, s az ablaknál nagy asztal, sok szép fehér papírral. Én pedig írok, írok, és átnézek a somogyi oldalra a nagy, opálos víz felett.
A vendégekről – sajnos – le kell mondanom, mert az íráshoz elég, ha darazsak zsonganak a padláson; de jobban összeszámolva, a pénz megint csekélynek bizonyult, és „akármilyen” parasztházat nem akartam.
A következő évben lődözni kezdtek az emberek meg bombázni, meg egyéb ostobaságokat követtek el, ami nem tett jót az én kis házamnak, de azért nem mondtam le róla.
Faházat építek!
Finn faházat. Süllyesztett ággyal, mosdóval, szekrénnyel. Szóval: minden süllyesztett lesz benne.
A házat télen is lehet majd fűteni, és – végeredményben – erre is tehetek zászlót (kék mezőben fehér sirály), ami azt jelenti, hogy otthon „tartózkodom”.
Közben elmúlt a tavasz, és én addig válogattam a faházak között, amíg kiderült, hogy: majd jövőre...
A következő tavaszon mindenféle betegségek szórakoztattak bennünket, és ez olyan drága szórakozás volt, hogy a faházról is le kellett mondanom.
Na és a sátor? Nomád hajlamaim kivirágzottak, mint márciusban a kankalin, és már láttam magam mint törzsfőt, amint a sátor előtt sasszemmel kémlelem a lábam alatt elterülő halászcsárdát, és reszkető orrcimpával szaglászom a halpaprikás illatát. (Telkem ugyanis sziklaormon van, és alatta van a parton a csárda.)
Legyen hát sátor!
Famíliám azonban ekkor már régen elpártolt tőlem. Amíg villáról volt szó – igen. A parasztháznál már renitenskedtek, hogy ők bizony nem lesznek csendben, ha én írni akarok, a faháznál előkelően tartózkodtak, a sátornál pedig csak legyintettek:
– Nem lesz abból semmi!
Nem is lett!
De ez nem rajtam múlott. A sátorkereskedő úgy nézett rám, mintha Jónás lennék, akit a cethal most öklendezett a pultja elé.
– Sátor? Négyszemélyes sátor? Hol él maga, uram?
Megmondtam. (Telefonszámomat is.)
– Akkor tudhatná, hogy sátrat már egy éve se lehetett kapni!
– Persze, persze...
Idehaza rossz vicceket gyártottak rovásomra, közben pedig elmúlt megint egy év, s ma arra ébredtem, hogy építkezni kellene, azaz fészket rakni vagy sátrat verni, egyszóval itt a tavasz.
De hát pénzem kőházra, faházra kevés. Sátor nincs.
Nem hagytam magam!
Eszembe jutott, hogy az oromból követ termeltettem ki verandás-fürdőszobás terveim kielégítéséré, s a kirobbantott kő helyén barlang van.
Barlang!
Egy kis fekvőhely elfér benne, a halászszerszámokat a falra akasztom, a földön régimódi pincegyertya állna, és magam főznék kis bográcsban a barlang előtt.
Amikor a tűz elhamvadna, nézném még – amíg elálmosodom – a hunyorgó parazsat, a holdfényes Balatont, aztán lefeküdnék a barlangban, melynek száján biztatóan bepislognának a csillagok.
És álmodnék.
Megálmodnám – amit szentül hiszek – a tornácos nyaralót, a vendégeket, a fürdőszobát, a sziklakertet, amire most már csak akkor kerül sor, ha elolvad a vérmocskos hó, a kormot és az üszköt elhordják a vezeklő böjti szelek, és tavasz lesz – Tavasz! – az egész világon.
(1944)