Egy rigó futott el a bokrok alatt. A csillagok barátságosan hunyorogtak, valami kis szellő rebbent, s a téli álmukból ébredező fák nagyot nyújtóztak a hajnali eső után.
A meleget hozó három szent derekasan tette a dolgát – Benedek különösen iparkodott –, s Gyümölcsoltó Boldogasszony napjára már igazi tavaszváró reggel ígérkezett.
Felesleges zörgéssel egy korán kelő gépkocsi vágtázott végig a lámpafényes utcán, s a kellemetlen csörömpölés már régen elhalt, amikor a kipufogó füstje még ott lengett láthatatlanul az utcakő felett.
– Milyen rossz szaga van – fordította el a fejét a kutya, de az is lehet, hogy csak a rigó után nézett, ami mégiscsak izgalmasabb dolog volt, mint egy büdös autó.
Szigorúan körülpillantott, aztán nagyot szusszanva ledobta magát a hátizsák mellé.
– Talán már mehetnénk is – mondták ezek a mozdulatok, s amikor megzörrent a kapuzár, farkát csóválva ugrott fel, hogy körbetáncolja gazdáját.
Lobogó nagy fülei izgatottan repkedtek a feje körül, s gazdája halk füttyentésére azonnal beugrott a terepjáróba.
A ragyogó fogsor hangosan csattanva záródott össze, ahogy izgalmában hatalmasat ásított, aztán nedves orrával megbökdöste a vadász vállát, mert nem is volt álmos, de a mozgalmasnak ígérkező reggel feszült várakozással töltötte el.
Az autó megrázkódott, halk dörmögéssel életre kelt, s otthagyta a bokrok alatt bogarászó fekete rigót és a szelíd lámpafénytől bearanyozott, álmodozó fákat.
Ahogy elautóztak az utolsó házak mellett, az utca újból magára húzta sötétségből szőtt takaróját, s a város tovább szendergett. Korán volt még nagyon.
***
Kint az erdőn tétova szellő bujkált az ágak között; megcirógatta a vén tölgyek rücskös törzsét, s meleg leheletével végigsimított a bokrok alatt száradó levelek korhadó szőnyegén. Furcsa illatok születtek a lengő párákban, s a kutya érdeklődve szimatolt bele minden hajlatba és horpadásba.
Az érzékeny orr pontosan osztályozta a szagokat, és a vadász nem is sejtette, hogy a sötétségbe burkolódzó ösvényen őzek sétáltak korábban, s a zsombékos árokpartról pár pillanattal érkezésük előtt rebbent el egy fácán.
– Itt voltak, de elmentek... – szuszogott a kutya, és vidáman futott egy kört gazdája körül, mert korán volt még ugyan, de a közeli napsütéses reggel csodálatosnak ígérkezett.
Sándor és József meleget hozott, Benedek még melegebbet, s az erdő érezte, hogy ilyen tavaszkezdést csakis hosszú, meleg nyár követhet. A fák kinyújtották karjaikat, ledobták a feleslegessé vált száraz ágakat, s a gyökerek tápláló nedveket küldtek a duzzadó rügyeknek.
Gergely ugyan még megrázta a szakállát, és megmutatta, hogy igazuk volt az öregeknek, akik szerint „ez a nap ritka, ha jó, hideg, szeles és sokszor van hó”.
A tavaszt váró madarak elhallgattak a kései havazásban; az öreg fák repedéseit vizsgálgató cinegék torkára is odafagyott a „nyitnikék”, de aztán Szent József rendet tett erdőn-mezőn, és kiosztotta az apró énekesek sípjait.
Mire a barázdabillegetőket követve a szalonkák is megérkeztek, madárdalos volt az erdő, s a falusi porták kéményein hangosan kelepelve javítgatták fészküket a gólyák.
***
A hajnal már valahol az erdőszélen lehetett, mert a fák kinőttek az árnyékból, és lábra álltak, ahogy keletről valami halvány derengés szűrődött át az ágak között.
A mocsaras kis tisztás közepén egy öreg kecskefűz őrizte a nagy dagonyát. A törzse görcsös volt, egyik oldala kiszáradt, de a tövén minden évben új sarjak születtek, s innen vitték a legszebb barkacsokrokat virágvasárnap szentelésre a hívők.
Itt várta kutya és gazdája a pirkadatot, mert a fűzhajtások jó takarást adtak, s a féloldalas korona mellett jól lehetett látni a tisztás felett elrepülő szalonkákat.
A kutya jól emlékezett.
Ilyenkor egy helyben kellett ülni és csendben várni, hogy imbolygó röptű vándorok tűnjenek fel a nyiladékon. Nem olyan lármásak, mint a zsíros tollú vízen lakók, és jóval csendesebbek, mint a hosszú farkú mezei nagy madarak, de azért halk pisszegésüket, szerelmes korrogásukat meghallhatja a figyelmes kutyafül...
A kutya izgatottan toporgott. Fejét mereven tartotta, s füleit megemelve, feszülten balra hallgatózott. Valami jött, de gyorsan pergő szárnyakon csak egy récepár érkezett, s a vadász kezében elernyedt a puska.
Később, felesleges izgalmakat okozva, egy fülesbagoly lebegett el a fejük felett – kíváncsian kanyarodott is egyet a levegőben –, de nem figyeltek rá.
A nyiladék felett hangosan cippogva, két hosszú csőrű madár közeledett. Egymást kergetve közeledtek a fűzfa irányába; a kutya izgatottan felállt, s a vadász még izgatottabban markolta meg a puskáját.
Feleslegesen.
A kergetőző szalonkák lecsaptak a föld felé, s eltűntek a félhomályban. Pedig a fák fölött már színe volt az égnek, és a bokrok is elváltak a sötétségtől.
A kutya leült, mert nagyon jól érezte az oldódó feszültséget, gazdája pedig belenyúlt a zsebébe, hogy gyűrött dobozából előhalásszon egy cigarettát.
Puskáját hónaljba szorítva csattogtatta az öngyújtóját, aztán mélyen leszívta a füstöt, ami azonnal megkeseredett a szájában, amikor egy újabb bagolyröptű, hangtalan madár érkezett.
A cigarettát eldobta, s puskáját – kicsit elkésve – vállhoz rántva, kiduplázott a már távolodó szalonka után.
A kutya izgatottan felugrott.
– Keresd! – kapta a sürgető parancsot, s ő kötelességtudóan nekilódult, hogy keressen valamit, mert a szalonka ugyan egészségesen szárnyalt tovább, de futni, keresni, esetleg találni is valamit mindig jó dolog volt.
A vadász – sajnos – hibázott. Ez van! Illetve nincs, de ez csak pillanatokkal később derült ki, amikor a kutya madár nélkül tért vissza a gazdájához.
A cigaretta – micsoda káros és bűnös szenvedély! – lent parázslott a dagonya szélén, ahova leejtették, s hiába volt az önmarcangoló vádaskodás, a tényeken semmit sem változtatott.
– Az a szalonka úgy libegett a levegőben, mint egy terhes molylepke – mondhatta volna a kutya, de persze nem mondta, ezt csak a vadász olvasta ki a tekintetéből.
A kutya nem tette mérlegre a vadász lőtudományát, de szerette a gazdáját, s megérezte az indulatok hullámzását.
– Micsoda barom vagyok! – mondta a szeretett lény, és a kutya ragyogó szemmel helyeselt a farkával, mert szerette ezt a zöld ruhás embert, s feltétlenül hitt neki, minden körülmények között.
Aztán elfordította a fejét, mert megint meghallott valamit, és fel is állt, hogy jobban figyelhessen...
A vadász – kutyáját látva – mereven előrehajolt, s várakozóan megemelte a fegyverét.
A fák felett két korrogó szalonka űzte egymást, s egy pillanat múlva hatalmas dörrenéssel kilobbant a puska, aztán még egyszer, s a vadász hirtelen elfeledve mindent és mindenkit, csak belökte az öreg sörétest a fűzvesszők közé, ahogy nekilódult a kis tisztásnak.
– Leestek, láttad, hogy leestek?! – ordította a kutyának, aztán tanácstalanul megállt az erdő szélén, mert a barnára korhadt avarban egyforma volt minden.
Kutyája jobbra indult, így ő balra kezdett keresgélni, aztán néhány pillanat múlva…
– Az erdők királynője. És ráadásul egyszerre kettő! – s magához ölelte a kutya nagy fülű, szőrős fejét, és nem szégyellte, hogy könnyek peregnek a sűrű bundára.
***
Kireggeledett.
A kalapra fektetett hosszú csőrű madarak sörét verte tollait már rég a helyére simogatta a vadász, a fűzvesszők közül is előhalászta a puskáját, s közben csokorra valót szedett a barkás ágakból, hogy méltó ravatalon feküdjenek a szalonkák.
A kutya leheveredett a teríték mellé, és fejét lábaira hajtva, nagyot szusszantott.
Madárdaltól volt hangos az erdő, s a fák közé beszűrődő napfény előcsalogatta a korai virágokat. Néhány kései hóvirág mellett, a lombtalan fák alatti árnyékos részeken sárgán virágzott a kis téltemető, és kicsit hátrább már kék szirmait bontogatta az avarból nyíló májvirág.
A vadász rácsodálkozott az ébredő természet apró virágú színes hírnökeire, s az járt a fejében, hogy ha meghalna, akkor egy imbolygó röptű szalonka vihetné magával lelke egy darabkáját, a hajnali erdő felett szárnyalva.
A kutyának nem voltak ilyen magasztos gondolatai. Lehunyt szemmel feküdt a tavaszi napsütésben, és elégedetten érezte gazdája örömét…