Olyan szürke mind. A most még szunyókáló fák. S a köztük húzódó dűlőn elhaladó járművek beletaposták a tölgy- és nyárleveleket a felszaggatott hollófekete földbe. Alszanak még, hihetnénk.
Majd szépen, lassan este lesz. Egy cseppenő harmatgyöngy, csak annyi nesz, s mire fordulnánk haza, éppen a fejünk felett tart vad, néma repülést valami. Valami, amit inkább csak sejtünk, nem értünk, s látni nem merjük. Küszködik az erdő. De jólesőn, nem úgy, mint más. Csöndben. Most vár még egy percet, de nem rád vagy rám, csupán arra, amire az újszülött is. A levegőre, hogy aztán mélyet szippantva telekiáltsa a vidéket az élet. Itt minden él. Csak te nem mered észrevenni. Nem a varangyra figyelsz, mert az csúf. Nem a megkopasztott sokfelé görbülő fűz furcsa ágaira, mert az unalmas. Felszínen kapirgálva igyekszel megmagyarázni, hogy kezd hanyatlani a tél. Hogy újra sár van, s mikor kilépek az erdő szélére, olyan meleg szellő fogad, amilyen édesanyám ölelése volt egyszer. Szelíd. A kutyám is másképp szalad, a rátapadó sárcsizmák fognák vissza, de a mancsa is szabad, mert nem dermeszti a túl hideg. Talán még kicsit rideg. Látom, úgy ül rá az elmúlt ősz avarpaplanára, mint kinek kényelmes helyet vetettek, s miként érzi otthon magát. Kettőnk közül csak ő van otthon. S a szelek, a rossz jelentésük idejében, lekaszálták ugyan annak szárát, ami lágy, alatta már te is sejted, hogy ott most roppan valami. Mindig kutattam a sorba tett fatörzsek között kószáló, szürke alakot. Csak olyan a ruhája, mint minden más körülötte. Kicsi barna is van benne talán. A haját sose láttam, szőke, úgy képzelem. Ha már a sásos is szalmasárga. S legyen elég a sok férfiból, szerintem az egy nőalak. Nem vidám. Sem bús, csak közönyös. Miért kéne mindig örülni vagy keseregni?
Mondhatnánk, hogy a legtöbb reggel fest. Hol nagyon csicsást vagy visszafogottat. Mi minden hathat ilyenkor mindenkire?! Hisz mikor az orromból száműződik a steril január, szerelmes leszek. Csak azt utálom, akit amúgy is. Gyűlölni? Ki érne rá arra?! A nap már melegre kezdi kiszínezni a környezeted, de te még most is fázol kicsit. Én is. Ez semmi? Vagy talán minden? Nem mondom meg! Nem tehetem…
Lassan felmerül a kérdés: „Hol van már a puska, a lőporfüstös nagy zajongás? Hol az elejtés s a vad romantikánkról készült csúf mázolmány?” Itt? Ne is olvasd tovább, ma nem lesz puska. Hogy méltó legyen az áldozat, engedtessék meg nekem, hogy egyszer csönd legyen! Ebben az emlékezet-vadonban nincs dörrenés. Nincs vadász, s ember is csak úgy lehet, mint akinek kegyesen elnézték a bámulását. Megtűrt vendég vagyok. De amíg leírom ezt, addig tűrnek, mert más le nem írja. Hogy rosszkor kezdjük a számolást, de a számadást is. Felszedtem saját dörejeim után a magamét. Hidd el, nekem is cippogtak, vagy ha némán is röpültek tovább, az én szívem is olyat csinált, amiről már beszéltetek. Hát minek ismételjem?! Ma másra vágyik ez a halk lak.
Aztán a kalapomon piszkálom a harmatot. Akkor veszem észre, hogy a moly rágta meg. Derék kalap. Igen, épp tavasz lesz, jól gyanítottad. De oly rossz lenne ma meghalni. Pedig valakinek ilyenkor is meg kell. S abban a tarisznyában, amit nagyon ismersz, gyűlnek a sokszínű üres tizenkettes hüvelyek. Persze évek alatt, s már kidobhatnám. Ideje lenne. Néhányat nincs szívem, a többi meg csak nem zavar. Alattuk, a táska legmélyén, más-más tollak alszanak. Tarts ki egy kicsit! Ha már unod a mértékletes színeket, jó hír, hogy sárga lesz az ég, meg túlzott lila. A színekkel pedig mindig bajban voltam, virágot most én sem találok. Noha keresek. A gyermekvizslám is tisztességes ősz. Minek erőlködni? Ha nem buggyan ez fel, fakasztani kín. Nem kínlódás ez ma. Csak egy reggel. Nem színház, s a ripacs himnuszokat kezdjék csak el a kis énekesmadarak. Nekik valamiért jól áll. Felrebbenek a láthatatlan szalonkák titkos rejtekükből, s úgy jönnek, ahogy szoktak. Emlékszel a csöndre? Mindjárt odalesz...