Szakmai gondolatok a vadászév végi szelektálásról
A tarvad sokkal jobban röghöz kötött, mint a bika, a tarvadállománnyal sokkal könnyebben lehet sáfárkodni – hisz ők egész évben nálunk vannak
Sokan írtak már róla, hogy miként nyúljunk „okosan” a tarvadállományunkhoz. A szokásos dogmák: lőjük a soványt, borzast, sántát, vakot… És? Az állományunk egyharmada valóban rendelkezne valamilyen ilyesféle – fizikai – problémával? Mert ugyebár a szinten tartó gazdálkodáshoz legalább ennyit terítékre kell hoznunk. Nyilván nincs olyan állomány, ahol ennyi „fizikálisan sérült” tarvad randalírozna, így akkor „marad” a rendszer (vagyis ész) nélküli „állománycsökkentés”…
Ezzel az erővel a bikáinkat is lőhetnénk válogatás nélkül. De nem! Hisz annak ott van az agancsa, ami elárulja, hogy „miféle”, aztán szépen megvannak a megszokott/előírt selejtezési sémáink, amelyek alapján a kevésbé tanult vadásztársaink is meg tudják mondani egy agancsosról, hogy lőhető-e vagy sem… Aztán, ha az átlagpolgár nem akarna ily dolgokba bonyolódni, akkor ott van a szakszemélyzet, majd ő megmutatja, hogy melyiket is lehetne puskavégre kapni.
És mi lesz a tarvaddal? Azt nem lehetne a bikához hasonlóan – genetikai tulajdonságai alapján – „selejtezni” (elnézést az idézőjelért, de nagyon nem tartom szerencsésnek a „selejt” vagy a „selejtezés” szót élőlénynél, hisz, ha már életet kapott, akkor nem illik csak úgy „selejtezni”, mint valami gyárban a szalag mellett…). Persze, lehet egyből ujjal mutogatni a tarvadrudli felé, hogy „annak nincs agancsa, mind egyforma, akkor hogyan selejtezzünk”?!
Biztos, hogy mind egyforma? Egy tarvadrudlin – nyugodtan legelészőn, nem hajtókutyákkal hajtottan – ha végignézünk, akkor biztos, hogy nincs köztük különbség? Ugye, hogy van?! Színben, testalkatban, testrészarányokban látjuk az eltérést, de mi alapján mondjuk meg, hogy ezek közül melyik a „lőhető”, és melyik a szelektálandó (ugye, hogy mennyivel jobb szó, mint a „selejtezendő”) ?
Persze, ha azt valljuk, mint mondjuk azt az „egyszerű” állattenyésztőknél szokás – hogy amelyik nagy, erős, azt meghagyjuk, amelyik pedig kisebb testű, azt meglőjük –, akkor már nem követtünk el nagy hibát. De kicsit megint elővenném a bikáinkat. Aki egy picikét is továbblát az agancsnál, mondjuk egy terítéken fekvő bika mellett, akkor minden bizonnyal észrevehette már, hogy egyazon területről, azonos korosztályból származó egyedeknél is lényeges eltérés lehet testnagyság, testszín, arányok tekintetében. Láttunk már nagy szürke bikát, sötét kontúrvonallal a hátán, fehér hassal és lábbelsővel, mely zsigerelve csaknem elérte a kétszáz kilót. De ugyanakkor láttunk már az imént emlegetettel egy korosztályból való, kis-, egyöntetűen vörös testű (a hasán is), rövid fejű, hosszú nyakú agancsost, mely épphogy átlépte a száz kilót a mérlegen… Fogadjunk, hogy az agancsukban is volt különbség! A „nagy szürkénél” a trófeatömeg megközelítette – vagy éppen át is lépte – a tíz kilót, a „kis vörösnél” pedig, hiába volt koronás, tízéves korára a produktum mégsem érte el a hat kilót… De ugyanitt lehetne emlegetni a világossárga szőrű, „bozontos nyakú” bikát, mely szintén (a „nagy szürkéhez” hasonló) nagy testtömeggel és komoly aganccsal rendelkezik, vagy a másodikként emlegetett „vörös törpéhez” hasonló kvalitásokkal bíró apró termetű, villás (vagy dárdás) agancsú, csokoládébarna testű bikát.
Persze ezek a „változatok”, melyeket az imént felvázoltam, ugyebár egyazon populációba tartozó egyedek, tehát térben és időben egy helyen élnek, így az általam emlegetett tulajdonságok sokszor keverednek, összemosódnak, de ugyanakkor előfordul, hogy igenis – az általam leírt módon – sarkosan mutatkoznak. Bizonyára annak eredményeképpen, hogy az éppen vizsgált egyed szülei egyazon típus képviselői voltak. És végre elértünk a mondanivalóm lényegéhez: mégpedig, hogyha szeretnénk minőségi javulást elérni a szarvasállományunk összetételében, akkor mily módon nyúljunk a tarvadjainkhoz, merthogy azok a jegyek, melyeket a fentiekben a bikák kapcsán boncolgattam, bizony megtalálhatók a tarvadjainkon is.
Szóval, ha van módunk egy nyugodt rudlit nézegetni, akkor nézzük meg, hogy van-e közöttük nagy testű szürke vagy fakósárga testű. Vagy van-e közöttük rövid lábú, vöröses színű, melynek aránytalanul hosszú a nyaka, és rövid a feje?! Vagy éppen van-e kis testű, csokibarna színű? Ha eme különbségeket látjuk, és a „nagy szürkét” és a „fakósárgát” megkíméljük, ellenben a „kis vöröset” vagy éppen a csokibarnát terítékre hozzuk, akkor szent meggyőződésem, legalább annyi hasznot hajtottunk a szarvasállományunk javára, mintha egy valóban kiemelni való bikát ejtettünk volna el.
Aztán ha belegondolunk abba, hogy a tarvad sokkal jobban röghöz kötött, mint a bika, a tarvadállománnyal sokkal könnyebben lehet sáfárkodni – hisz ők egész évben nálunk tartózkodnak –, akkor rájöhetünk, hogy valóban nem teszünk rosszat a szarvasaink minőségének, ha kicsit a „mamákra” is odafigyelünk.
Ha pedig pár év múlva azt látjuk a fiatal bikákon, hogy alig találunk közöttük lövendőt, a spíszereink között egyre több a pudvás tetejű villás, a második-harmadik agancsúak hozzák a három-négy (öt-) kilós koronás agancsokat, akkor eszünkbe juthat, hogy valóban megéri egy kicsikét jobban megválogatni az anyaállományunkat is…
Megjelent a Nimród Vadászújság 2021. januári lapszámában
Juhász Ferenc