Nagyon meg lehetett velem elégedve a jó Isten, mert úgy rám mosolygott napsugarával, hogy nemcsak a ruha, de még a bőröm is szinte lekívánkozott rólam.
Felhőtlen, derült volt az ég, felhőtlen, derült volt a lelkem is, hisz azért jöttem ki, hogy elfelejtsek mindent, ami bántó, nyomasztó volt, és csak a pillanatnak éljek. Ez pedig szép volt! Ragyogó ég, árnyas erdő, gerlebúgás és . . . szúnyogmuzsika. No, ezt az utóbbit talán el is engedtem volna, bár magában véve nem is volna olyan csúnya, hisz hozzátartozik az erdő hangulatához. És hogy megbecsülik az embert! Állandóan a fülébe húzzák, mint a jószimatú cigány a városba vetődött pénzes falusi gavallérnak — ha ugyan akad még ilyen a mai bolettás világban! — s legszebb nótájukkal iparkodnak az emberből kimuzsikálni egy pirinyóka vért. Ez az ő lóvéjuk. És szól a nóta, ki vékonyan, ki vastagabban: Cini, cini, tűűűű-tűűűű, zümm-zümm-zümm . . . Egyik-másik hang elhallgat, hol a kontrás, hol a prímás, és jön tányérozni. A pénzes gavallér meg ugyancsak járja a frisset, mert vékony a harisnyaszár, közben csizmaszára helyett az arcát pofozgatja, oda-oda szorítja tenyerét a tarkójához, kurjant is egyet-egyet, de csak sziszegve, és folyik a mulatság megszakítás nélkül. Ha kidől is egy cigány, sebaj, jön helyébe tíz másik, s húzza a nótát, míg asztal alá nem muzsikálja a jól fizető gavallért, aki végre is megadja magát sorsának, és fizet, fizet, fizet, ha bedagad is a szeme, fizet, ha ki kell gombolnia inggallérját, mert nyaka már beledagadt, fizet, amíg egy csepp felesleges lóvéja, akarom mondani, vére van.
— Und das nennt man ein Vergnügen! — Szokta mondani feleségem, mikor önmagából kifordult ábrázattal, szúnyogcsípésekkel tarkázva megkerülök. Vergnügen vagy nem Vergnügen, de éppen úgy hozzátartozik a vadászathoz, mint a tyúkszem a sikkes női cipőhöz. Ez sem jó, az sem jó, dehát ingyen csikót nem adnak. Aki fél a tyúkszemtől, járjon mamuszban, aki fél a szúnyogcsípéstől, húzzon a lábára papucsot, tegyen a fejére hálósipkát, vegye elő Kittenbergert és vadásszék én miattam akár elefántokra . . . elméletben. Ez is felséges mulatság, de azért a szúnyogokkal fűszerezett őzbakcserkészés sem kutya!
Keressük a bakot. Már második napja. Tagjaimban még benne van a megelőző nap fáradtsága, hisz cserkészve, sípolva, majd megint cserkészve egész nap talpon voltam, de azért vidáman ugrom ki hajnalban az ágyból, mert szinte biztosra veszem, hogy találkozni fogunk vele. Kissé bizony későn ébredtünk, mert ugyancsak kezd már derengeni az ég alja, de nem kell messze mennünk, s így nincsen semmi sem elveszve. Nem is megyünk be még az erdőbe, hanem sorba vesszük a kukoricások között elterülő lucernákat. Alig megyünk pár lépést, máris meglátjuk az egyik kukoricában egy őznek a hátát. Sokáig lessük, míg végre felemeli fejét : suta. Nem messze tőle azonban ott mozog egy másik is. Ennek kell a baknak lennie, de nem mutatkozik egy világért sem annyira, hogy fel lehetne ismerni. Végre is elvesznek mindketten a hatalmas kukoricatáblában, úgyhogy nincs mit tennünk, tovább kell mennünk. Ezekkel ma már nem beszélünk!
A szúnyogok kegyetlenül éhesek. Mire az ember a triédert a szeméhez emeli, máris csípi egy az orra hegyét, ha ugyan nem a szeme sarkát. Védekezni alig lehet ellenük, mert óvakodni kell minden feltűnő mozgástól. Megállunk egy bozótos völgy szélén. Gyerünk csak a síppal! Hajnal ide, hajnal oda, de az első sípszóra mozdul valami a bokrok között. Újabb sípszó. A mozgás felénk közeledik, de halkan, halkan, úgyhogy minden érzékünket meg kell feszítenünk, hogy valamit halljunk. Itt van, az bizonyos. Szoborrá meredve állunk helyünkön, csak szemünk jár, keres, kutat. A szúnyogdöngicsélés teljesen elhal. Nem érnek rá, mind ott ül arcunkon, kezünkön, nyakunkon és szívja a vérünk. Istenem, de jó volna egy egészséges pofon! Mindkét orcámra! Mint ahogy a Szentírás mondja: Aki megüti a balorcádat, tartsd oda neki a jobbat is. Lám, lám, és én valamikor ezen botránkoztam, és azt mondtam rá, hogy ennyire pipogya fráter mégsem vagyok! De csak tudja az Úristen, hogyan térítse az embereket jobb belátásra! . . . Már pislogni sem merünk, mert ott áll tőlünk 8-—10 lépésnyire az a titokzatos valami. A kukorica egybeolvad az erdőszéli bokrok kihajló lombozatával, s mi nem látunk semmit, csak sejtünk inkább egy parányi vörös foltot. Neki azonban sok ablaka van, melyeken át figyel bennünket. Talán nevet is rajtunk, amint biztos páholyból nézi, hogyan lakmároznak belőlünk a szúnyogok. Elhatározom, hogy szakállt növesztek. Szép lengő, nagy szakállt, melyen át a szúnyogok nem tudnak a bőrömig férkőzni. Egy éppen az orrom hegyére telepszik. Szemem belefájdul a kancsalításba, ahogy nézem, mint dagad lassan pirosra. Most a szemem sarkába telepszik egy. Hunyorgatok, pislogok, rángatom félre az arcom, mintha zsábám volna, de minden hiába. Egy éles szúrás, és érzem, mint kezd szemhéjam dagadni, látásom lassan elfátyolozódni. És az az átkozott vörös folt nem mozdul ott a levelek között. De mégis! . . . Egy kukoricalevél szélén megpillantom egyik fülének a hegyét. De csak a leghegyét, s még mindig nem tudom, mi áll előttem. Óvatosan félrehajlok egy kicsit, hogy többet lássak. Egy zörrenés, és a vörös folt eltűnt, éppen olyan kísértetiesen, mint ahogy jött. Felszabadulva törlöm végig arcomat: tenyerem csupa vér. Csak most pillantok barátom arcára. Hát bizony ez is csak olyan, mint egy harci színekkel kimázolt indiánus! Csak a szemem ne sajogna!
Tovább. Alig érünk ki a bokrok mellől, megpillantjuk előbbi titokzatos vendégünket: orrát a földön tartva siet egy kukoricatábla mentén. Nem látjuk a fejét, de minden mozdulata, minden vonala bakra vall. Most fölkapja fejét egy pillanatra, és már el is tűnt a kukoricában. Megállunk tanakodni. Bizonyos, hogy párját kereső bak volt. A kukorica vége csaknem az erdőt érinti, tehát valószínű, hogy oda fog beváltani. Gyerünk! Nekilendülünk, mint két kölyökkutya, annyival is gyorsabban, mert így magunk mögött hagyjuk a szúnyogokat. Az igaz, hogy megint újabbakba ütközünk, de ezek nem bántanak éppen a gyors mozgás következtében. Megállunk az erdőszélen. Ha már kinn tűrhetetlen volt a szúnyogáldás, itt egyenesen gyilkos. Ahol az előbb egy csípett, oda most legalább tíz jut. Átcsípnek még a vászonnadrágon is, ahol odalapul a testhez. Csípik a kabáton keresztül a karomat, ahol az ingujj hasítéka van alatta. És az az észvesztő muzsika! Az a minden más halk neszt elnyomó cincogás! Nem, ezt már csakugyan nem lehet sokáig kibírni. . . Cserkészgetünk csendesen. Mindig csak a napot keressük, bár patakokban csorog rólunk az izzadság, de még ott is százával támad a szúnyog. Ahova az ember a lábát leteszi, a fűből szúnyogfelhő emelkedik ki. Olyanformán érezzük magunkat, mint Szent Lőrinc a rostélyon. Csakhogy nekünk az árnyékos oldalunk sajog, mert az erős napfényben azt keresik a szúnyogok.
Hirtelen megtorpanunk: a lénián egy őzbak vált át előttünk. Fejét azonban ennek sem látjuk, mert mélyen lenn van a fű között. Nagyon sietős a dolga: ez is a párja csapásán megy. Meg vannak ezek mind bolondulva! Utánamenjünk? . . . Céltalan, mert nem érnek utat. És a szél is bolondul kavarog: hol a jobb, hol meg a balarcunkat hűsíti. Itt nem terem számunkra babér!
Más irányba fordulunk s az előbbi hely közelében kibukkanunk megint az erdőszélre. Ahogy átpillantok a töltésen, egy vörös folt ötlik szemembe. Odanézek: hát ennek is a földön az orra! Jön le egy kukorica mentén, egyenest felénk. Talán mégis!... De nem: befordult a kukoricába.
Egymásra nézünk csalódottan, majd a kukoricát nézegetjük, hátha megpillantunk még valamit. Ebben a pillanatban megugrik mellettünk egy suta. Hát így vagyunk? . . . Barátom szó nélkül elsiet néhány lépést, mert a kukoricán túl egy bozótos árok van. Hátha azon vált át a bak. Hogy meg fog jönni, az bizonyos, mert hiszen az ideál, kinek nyomát követte, itt volt mellettünk.
Ahogy átpillantok megint a kukorica felé, a kukorica végén levő magas moharban megakad valamin a szemem. A háttér nagyon rossz, s így nem tudom hamarjában kivenni, mi lehet. Megnézem a céltávcsövön keresztül, hát majd elkiáltom magam meglepetésemben: a bak! Éppen csak a feje látszik ki a magas moharból, meg a nyakából egy félarasznyi. Gyönyörű! Lassan felhasalok a töltésre, és most már nyugodtan, alátámasztott karral gusztálom. Nincs messze, ugyhogy csaknem 100 %-os biztonsággal lehetne rá lőni. Kis Schönauerem jó. Latolgatom a lehetőségeket: fejre lőni nem szabad, mert tönkreteszem a koponyát. És különben is láttam már csontig aszott szarvast, melynek valami szeles nimród ellőtte az alsó állkapcsát, s a nyomorult állat a szó szoros értelmében éhen veszett. Erről tehát szó sem lehet. Nyakba? . . . Kockázatos. Hol van az megírva, hogy biztosan ütőeret találok-e vagy csigolyát? . . . Átlőhetem a bárzsingot vagy a gégét, a golyó nem expandál, s szegény állat nyomorultul elvész anélkül, hogy halálával használna. Nem lövök!
De nemcsak én, hanem szemmel láthatólag a bak is tanakodott, s úgy látszik, ő is hirtelen elhatározásra jutott, mert egy-két ugrással benne termett a fentebb említett árokban. Még el sem tűnt jól, barátom máris kézzel, lábbal integetett, hogy siessek oda, s minthogy véleménye szerint nem futottam elég gyorsan, olyan mérges arccal nézett rám, hogy szinte megijedtem. Volt is rá oka! Ahogy odaérek és a töltésen átpillantok, ott üget előttem keresztben a bak egy zabtarlón. Egy pillanat alatt a töltésen fekszem, puskám megtámasztom egy kézügybe eső kis cöveken. Megszólal a síp, a bak meglepetten megáll. No most! Igen ám, csakhogy egy dúc annyira takarja, hogy csak a fejét meg a farát látom. Mintha csak megérezné gondolatomat, kettőt lép előre, s ott áll előttem, mint egy gyönyörűséges céltábla. A tüske hegye rezdülés nélkül ott a vállapon, egy mozdulat és . . . csett!
Csütörtök. Hirtelen repetálok, a bak ott szalad előttem keresztben, kétszer is volna alkalmam lőni, de nem visz rá a lélek. Kár volna ezt a gyönyörű állatot egy bizonytalan lövéssel megcsúfolni!
Ahogy ránézek barátomra, hangosan elkezdek kacagni: még nem láttam a meglepetésnek, a sajnálatnak és dühnek ilyen vegyületét egy arcon. Hát még mikor meg mondtam neki, hogy a csütörtököt saját hibámnak köszönhetem, mert nem nyomtam le eléggé a závárzatot! Csaknem megvert. Mikor azonban látta, hogy nevetésem nem mesterkélt, hanem őszinte szívből bugyog fel, meg csóválta a fejét, s ő is nevetett, de rajtam. Mint ahogy egy félkegyelműn szokás nevetni, akit nem ért ugyan az ember, de nevetése előbb-utóbb átragad.
Ugye, most azt hiszed, hogy egy kicsit meghibbantam? . . . Hát nézd: végigélveztem a cserkészés minden gyönyörűségét, előttem állott a bak, átéltem az utolsó percek minden idegcsiklandó izgalmát, egészen addig a pillanatig, amíg szép a dolog. Nem tudtam, hogy puskám nem fog elsülni, így tehát annyi, mintha elsült volna. Éppen csak hogy a bak elugrott, és örül tovább is az életnek, én meg azzal a tiszta öntudattal mehetek haza, hogy nem gyilkoltam. Mert mi követte volna a fegyver csattanását? . . . Megbánás. Kiábrándulás. A nemesvadra tett sikeres lövés mindig illúzióromboló. Én tudom, hogy a tüske jó helyen volt, s ha a fegyver elsül, a bak most itt feküdnék. Ilyenformán tehát meglőttem a bakot, de mégis él, és ami a legtöbbet ér a dologban, legközelebb megint végig élvezhetek egy szép cserkészést ugyanerre a bakra, így lesz az egy bakból kettő. Hát nem érdemes ennek örülni? ...
És megbékültünk, mert neki is jó szíve van ám. Csak restelkedett egy kicsit miattam.