A háromezer hektáros minimum revírméret a szomszédos országokhoz, sőt a tengerentúlhoz képest is igen üdvös.
Ekkora területen már valóban lehetőség nyílik a vaddal nemcsak gazdálkodni, hanem a javát is szolgálni.
A kíméleti területet sokáig úgy kezelték, mint a „cukor”, ahova csak az épp aktuális elnökség ülhet be és/vagy vendégeik. Ezek általában a vadászterület legjobb részei: sűrűvel, vízzel, egész éves bőséges táplálékellátottsággal, amolyan igazi vadkamrák. Az eufemizmus kedvéért nevezzük ezt most rossz értelemben vett kíméleti területnek, mert valóban kisebb rajta a vadászati nyomás, mint azokon a kopott szórókon, amikre a társaságok vadászó tagjai (de erről majd máskor) egész évben kiülnek.
Ezek a „cukrok” sokszor a célfelhasználás ellenére szolgálnak úgy, mint kíméleti területek, azaz koncentrálódik a vad, relatíve békességben él és mindene megvan. Azonban messze van azoktól a magterületektől, amelyeket – kiváltképp nagyvadas revíreken – ildomos ennek a célnak megfelelően kialakítani.
A kíméleti terület ugyanis valóban arról szól, amit a neve is takar, azaz a vadnak ez az egyetlen olyan területe, amelyen semmiféle zaklattatás nem éri. De ez csak indulásnak elég, ugyanis a nyugalom a vad számára a „nulla”, ahhoz hogy számolni tudjunk, egy kicsit dolgozni is kell. Képzeletbeli területünk fővadja a szarvas, amelynek lekanyarítottunk néhány száz hektárt egy olyan részen, ami a többihez képest valamelyest mélyebben van, így az ökológiai vízmegtartás mindjárt az oldalunkra kerül. Egy két öv-árkot, alul tocsogót könnyen kialakíthatunk, így a dagonya és az ivóvíz azonnal rendelkezésünkre áll, ami annak közvetlen környezetében hihetetlen vegetációfejlődést is indíthat mind a jelen lévő fajok számában, mind a mennyiségében.
Ha már vegetáció! Ezen a területen, ha lehetőségünk van rá, az erdőgazdálkodást is alakítsuk a vad érdeke szerint valóra: dús aljnövényzet, még dúsabb cserjeszint, szép, szálalt, nyitott lombkoronaszint. Csak lehetőségeink szabhatnak gátat, de tapasztalatom szerint ez sokszor a gazdálkodók diplomáciai érzékén múlik, így ha tudunk, akkor vessünk valami finomat és tápanyagdúsat a „cukor” közvetlen közelébe. Így a víz, a táplálék, a nyugalom, a búvóhely itt fogja tartani azt a vadat, ami egyébiránt a „vadkárt” csinálná, itt marad majd az a bika, ami épp agancsát építi, itt marad az a tarvad ősszel is, ami egyébként elvinné a bikát is a területről, ha ott talál valami finomabbat és mindezzel ökológiai csodát is tehetünk, mivel ezek a költséghatékony beavatkozások vadászható és védett fajok sokaságának kedvez.