Részlet Kittenberger Kálmán A Kilimandzsárótól Nagymarosig című kötetéből.
Rossz idők jártak Szimbára, a nagy, fekete sörényű oroszlánra! A baj, akárcsak az emberek világában, a vadonban is csőstül jár. Így volt ez Szimbával is, egyik baja hozta magával a másikat, szegény feje már azt se tudta, hogy kerüljön ki belőlük.
A száraz időszak elején kezdődött a balszerencséje, amikor egy karcsú oroszlánhölgyért, akit társául szeretett volna választani, újra és újra párbajra kelt sörényes vetélytársaival. Eddig rendjén is volt a dolog, hiszen a vadonban minden állatnak meg kell küzdenie a párjáért, de hogyan történhetett meg, hogy éppen ő maradjon pár nélkül?! Hiszen az ő részén volt minden esély! Keményen megállta a helyét a viadalokban, sorra legyőzte a vetélytársakat, legfeljebb egy-két kósza sörényes settengett még a választottja nyomában, de ezektől nem kellett tartania, mert gyávábbak voltak, semhogy felvegyék vele a harcot.
És amikor a győzelem már-már rámosolygott, akkor jött a baj!
Egyszerre csak megjelent a színen – honnan jött, hogyan jött, ki tudná megmondani? – egy másik hím oroszlán. Szimba sose látta eddig a többiek között, s azokon se látszott, hogy ismerték volna. Ez az újonnan jött vetélytárs egészen más szabású legény volt, mint ő. Neki zömök és súlyos a termete, a mancsa nagy, a sörénye hosszú és fekete, amaz meg karcsú, nyurga, kis talpú, és sárgán vöröses sörénye alig nőtt meg egy arasznyira.
Eleinte ez az új vetélytárs is tisztes távolban maradt, de hamarosan szűkebbre kezdte szabni a köreit. És ettől mintha a settenkedők is felbátorodtak volna, fenyegetően egyre közelebb-közelebb húzódtak. Ez már sok volt a féltékeny és haragos Szimbának! Kinézte magának a legszemtelenebb settenkedőt, és rárohant egy hirtelen támadással. Úgy gondolta, elbánik most jól a tolakodó fickóval, s ezzel két legyet üt egy csapásra, mert legalább a hórihorgas jövevényt is elriasztja innen.
Akit megtámadott, a settenkedő nagyon bízhatott magában, mert felvette Szimbával az egyenlőtlen harcot. Hatalmas összecsapás volt! Az ellenfél eleinte olyan keményen állta a sarat, hogy szinte kétségesnek látszott a párbaj kimenetele, de ahogy tovább folyt a viaskodás, mind jobban kitűnt Szimba fölénye. Eljött végül a döntő pillanat, s akkor belátta a gyengébb vetélytárs, hogy csak a menekülés mentheti meg az irháját. Mihelyt Szimba néhány lépést hátrált, hogy nekilendüljön a végső támadásnak, az ellenfél félreugrott és megfutott, ahogy csak tudott, a közeli sásfüves sűrűség felé.
Szimba elégedett volt ellenfele vereségével. Inkább csak a látszat kedvéért, semhogy üldözni lett volna kedve, utánaloholt egy-két lépést, aztán oda akart sietni a hölgyéhez, hogy fogadja hízelgő dörgölőzését a szép győzelemért. Hanem az udvarlásból semmi se lett, mert akkor olyasmi történt, amire Szimba egyáltalán nem számított. Amíg ő a megfutamodott vetélytárs után figyelt, a hórihorgas álnokul a közelébe férkőzött, és most – se szó, se beszéd – rárohant váratlan támadással.
Ilyen álnokságot Szimba még sose látott életében. Hát ilyet is lehet, ilyen orvul törni rá a mit sem sejtő vetélytársra!... Vad dühvel vágott vissza a sunyi támadóra, de a másik gyors volt, akár egy démon. Könnyedén, hajlékonyan kerülgette Szimba dühödt ütéseit, az ő ütései, marásai viszont annál biztosabban érték az előző harc sebeitől is vérző, végképp kimerült Szimbát. Így történt, hogy néhány percen belül Szimba számára is elérkezett a szégyenletes pillanat, amikor meg-meginogva érezni kezdte, hogy csak a futás segít, és az is csak akkor, ha ellenfele nem üldözi.
Még egy vad roham a hórihorgasra! Szimba összeszedi maradék erejét, üt is egy erős sebet az álnok ellenfélen, s amíg az megtorpan egy pillanatra, ő félreugrik, és máris lohol csatavesztetten… És lám, a győztes nem követi, hanem ő indul most már udvarlásra az oroszlánhölgy felé. Az oroszlánhölgy fogadja is az udvarlását, hozzádörgölőzik gyengéden, arcul legyinti játékosan, hogy aztán elsétáljanak együtt a legyőzött Szimba csatáinak színteréről.