Juhász Ferenc tavaly ősszel Csehországban, Radošov környékén próbálta meg beteljesíteni egyik vadászálmát, a szikaszarvas terítékre hozatalát.
A tőle megszokott stílusban jegyezte le a történéseket naplójába, amelyből most egy részletet olvashatnak.
Október 6., délután. Köszönhetően a sok útközbeni megállónak, meg egy kis eltévedésnek a végén, a szálláson sok idő nincs, bedobálni a felszerelést, átöltözés, aztán indulunk is kifelé… A kísérőmmel megbeszéljük, hogy minél nagyobb, de legalább bronzérmes, érett agancsú bikát szeretnénk lőni.
Ahogy lefordulunk az aszfaltról egy erdei salakos útra, egyre jobban esik az eső, meg a szél is tolja rendesen a fákat. A kocsi hőmérője nyolc fokot mutat, lehet, hogy a pulóver meg rajta egy vékony polárfelső vékonyka lesz, főleg, hogyha esetleg fel kell ülni valami lesre.
Meredeken halad felfelé az utunk, a keréknyomban szalad velünk szembe az esővíz. Bal oldalunkon középkorú lucos, jobbra vékonyrudas bükkös, egy-egy nagydarab kőrisfával. Mielőtt felérnénk a meredek úton a gerincre, megállunk, otthagyjuk a kocsit az út közepén. Amint kiszállunk, már hallom is az első szika „bőgését”. A legjobb hasonlat talán az olajozatlan ajtózsanér nyikorgása. De tegyük félre a viccet; szegény szikaszarvas nem tehet róla, hogy őt ilyen hanggal áldották meg…
Ha jól veszem ki a nyikorgók – bocsánat – bőgők szavaiból, akkor három bika is lehet alattunk, indulunk is hozzájuk befelé egy keskeny kis ormon. Változó szélességű a magaslatot „takaró” nyiladék. Körülöttünk néhány bonszaira rágott bükkcsemete, köztük egy elég jól – és frissen – lerágott gerincoszlop éktelenkedik. Szarvasborjú – vagy szika – lehetett. Nyilván nem ugyanaz rágta a csemetéket, mint a szarvast.
A nyiladék bal oldalán inkább fiatal lucos, vörösfenyővel vegyítve – abba nem is igen lenne jó bemenni – jobbról vékonyrudas bükkös, egy-egy luccal, kőrissel, ebben úgy ahogy el lehet látni, bele is fordulunk hamarosan. Jó meredek oldal, ráadásul kétökölnyi kövek érik egymást. Nem elég, hogy piszkosul nehéz halkan menni rajta, még csúszik is rendesen a folyamatosan zuhogó esőtől. A bal kezemben a kétlábú mogyoró lőbotom, a jobb vállamon az eső miatt keresztben tartott puskám, a távcső himbálózik a nyakamban, a derékszíjamon jobbról az irataimmal kitömött övtáskám kalimpál, az egyik zsebemben a vadászbicskám, a másikban fejlámpa feszül. Sokszor görnyedve, négykézláb kell közlekedni a sűrűn nőtt bükkfák között, a lábunk alatt az eső áztatta csúszós kövek… Nem egy könnyű cserkelés. És mennyire érzem magamon, hogy otthon az elmúlt másfél hónapban a puska nem húzta a vállamat, csak a lőbot meg a távcső. Sokszor kifejezetten sutának, esetlennek, szerencsétlennek érzem magam, mintha egy feldíszített karácsonyfa lennék a sok „felesleges” cókmók miatt. Még jó, hogy a vezetőm nem nagyon néz hátra – nyilván nem kell neki, pontosan hallja, hogy jövök mögötte…
Szóval itt szerencsétlenkedek az emberünk mögött, mégis én veszem észre az első szikabikát. Nem az, amelyik előttünk bőg vagy száz méterre, hanem nyilván valami siheder kísérőbikája lehet a csapatfőnöknek, de azért sziszegek Andrénak, hogy ránéznék távcsővel a vadra. Itt áll balra tőlünk vagy ötven méterre, világos, nem túl nagy, nyolcas agancsa van. Nyilván valami második, esetleg harmadik agancsú legény lehet, mondja is a vezetőm, hogy „nóó big”.
Megyünk tovább, előttünk „jajgat” a csapatbika, meg azon túl két másik. Leérünk egy kissé lankásabb részre, majd balra indulunk a rétegvonalon – onnan szólt az imént is a bika. Meg is látunk pár tarvadat, vannak vagy hatan, az egyik tehén néz is minket, de a bikát nem látjuk, kissé hátrébb szól mögöttük. Az emberem láthatja, mert motyog valamit. Vallatom én is a tarvad mögött a sűrűt, meg is látom a bikát hátrébb vagy húsz méterrel. Közben valami olyasmit mond a vezetőm, hogy nem nagy a bika, de lőhető. Hát, most látom az agancsát. A bal száron nincs meg a villa belső ága, az oké, de a jobbon meg olyan, mintha nem „szikásan” befelé állna, hanem inkább oldalra. Meg van az agancs vagy hetven centi. Akkor miért mondja André, hogy nem nagy, amikor tudtommal a világrekord agancs van ilyen hossz körül, ráadásul, ahogy elnézem a szemága sem túl rövid. Meglőjem?
(…)
A teljes cikket a Nimród Vadászújság júniusi számában olvashatják.