Alsónadrágban, vállamon puskámmal és hátizsákommal ballagok álmosan házunk lépcsőjén. A garázsba tartok, mert ott várnak ruháim, a csizmám és a hajnali cserkeléshez szükséges minden felszerelésem.
Ahogy a külső ajtót megnyitom, szinte visszahőkölök. Minden csupa dér, leheletem is frissen és fehéren árad szét a – tavasszal ugyancsak szokatlan – metsző levegőben.
Édesapám a megbeszélt időben érkezik a Nivával, a kocsi ablakai be vannak fagyva. Ezen a „tavaszi” hajnalon igencsak elkel a télikabát.
Most már bevallhatom, nem sok kellett volna, hogy visszaforduljak és hagyjam az őzbakvadászatot egy olyan alkalomra, amikor csodálatos, napos időt ígér a vastag hajnali köd, de valami mégis visszatartott. Milyen csodálatos lenne, ha ma reggel ejthetném el azt az öreg, még a szalonkázások alkalmával megfigyelt, erős hatos bakot! Nem kellene sokat gondolkodnom, hogy milyen címet adjak legújabb vadásztörténetemnek!
Vastagon öltöztem, mégis vacogva emelem kalapomat édesapám felé, ahogy hajnali, néma jókívánságainkat küldjük egymásnak, a régen megszokott mozdulatokkal. A lucerna friss hajtásai, az éppen zöldellni kezdő zsenge falevelek, a fehérbe borult útszéli kökénybokrok külső, hideg és ártó réteg alatt dideregnek. Kesztyűből kibújtatott ujjaimmal óvatosan érintem meg a kökény kétszeresen is fehér virágszirmait, majd az egyik ágba akadva, a visszacsapódó gallyról mint őszi, lehulló falevelek hullnak lassan földre a megfagyott hófehér kökényvirágszirmok. Tavaszi sziromhavazásban, bakancsom talpa alatt sercegő, fagyos fűszálak között óvatoskodom előre, mozgást azonban nem látok. Ez a hirtelen jött késői fagy zavarhatta meg az erdei vadat, vagy csak nem vagyok eléggé éber?
A dér lepte lucernán még átváltás nyoma sem látszik, az úton, a vágás alatt, a bükkös lábasban, a nagy vágásban, a dagonyánál, de még a hátsó, friss tarvágásban is élettelen a táj, egy hangosan recsegő szajkót leszámítva, amely egy darabig társammá szegődik magányos cserkészetemen.
Hihetetlen, de azon az egy perlekedő mátyásmadáron kívül nem mozdul semmi sem a Kis-Csejben. Ahogy a keleti égbolt lassan derengeni kezd, majd vörös tányérjával egyre magasabbra hág az ébredő nap, szinte centiméterről centiméterre, szabad szemmel is látható az olvadás, ahogy az árnyék és a napfény határa lassan összemosódik, és kövér vízcseppek jelennek meg a fák és bokrok ágain meg a zsenge fűszálakon.
Ekkor már visszafelé ballagok, hogy a megbeszélt időpontra az autónál legyek, de mivel még van időm, kellően lassan, meg-megállva haladok. A nagy vágás fölötti bükkös lábasban, mindjárt a völgy elején, vörös folt ötlik szemembe. A messzelátó segítségével jól kivehetően alakot öltve, egy őz mozog a ritkás erdő szürke fái között, a gerinc alatt. Még egy kis szemmeresztgetés, és már az is látszik, hogy bak az illető. Testalkatából ítélve középkorú őzbak csipeget a domb élén, tőlem legalább négy–ötszáz méterre. Élvezi a kelő nap melegét, mely már engem is izzaszt.
Gyors haditerv; értesítem édesapámat, hogy jöjjön a vágás alá, mert nem lehet tudni, hogy a bak a nagy vágás vagy a gerinc túloldalán lévő sűrű felé veszi az irányt, olyan nyílegyenesen halad a gerincen, egyre közeledve. A távolság miatt lövésről szó sem lehet, azonban ha mindkét irányból megpróbálunk elébe vágni, valamelyiken keresztezhetjük útját...
Édesapám a nagy vágás felől közeledik a régi kocsiúton, én pedig a bak tartózkodási helyéül szolgáló lábas erdőt nagy ívben megkerülve, a domb másik oldala felé igyekszem. Úgy beszéljük meg, hogy a nagy vágás felőli oldal édesapámé, a másik oldal pedig az enyém.
Viszonylag hamar átérek, a túloldal alja még árnyékban van, így még fagyos. Halkan, óvatosan haladok a gerinccel párhuzamosan vagy kétszáz métert, ekkor kiérek a napos oldalra, és bizakodva lesem azt az irányt, ahonnan az őzet várom. Kibújok kabátomból, hiszen a kaptató meg a nap melege hamar felfűtötte reggeli vacogásomat. Egy magasabb cserbokor mögött állok már több perce – a bak nem mozdul, s reménykedem, hogy édesapám felé vette az irányt...
Velem szemben, a dombélre merőlegesen kisebb gerinc húzódik, mely még szintén árnyékba burkolózik. Itt mozdul valami, tőlem vagy nyolcvan méterre. Ez nem lehet az a bak, hiszen őt az erdő felől várom – az árnyékba vesző mozdulat meg éppenséggel bal felől látszik! Nem lehet a bak, hiszen akkor már régen látnia kellett engem, teljes megvilágításban, akkor pedig bizonyosan elugrott volna! Mocorogtam a kabátommal, komótosan elhelyezkedtem – kizárt, hogy egy bak ezt bírja idegekkel… Azért a szemem elé emelem a messzelátót, és majd hanyatt esem, mert előttem nem messze, teljesen keresztben, felém bal oldalát mutatva, ott áll a bak, és engem néz...
Lassan leengedem a távcsövet, magam elé támasztom a lőbotot, és az árnyékban álló őz felé fordítom puskám csövét. Halkan kattan a gyorsító, majd a biztosító, és az elugrás előtti utolsó pillanatban elhúzom az elsütőbillentyűt. A bak kirúg, majd dombnak felfelé, egy ugrással az embermagas, szederindákkal sűrűn beszőtt bokrok közé veti magát. Kicsit rezeg még az ág, ahol eltűnt, azonban elugrásának zaja már elült. Semmilyen nesz nem hallatszik. Egy fehér zsebkendővel jelölöm meg a helyet, ahol álltam, majd rövid, de annál nehezebben múló várakozás után a rálövés helyére indulok. Igen, jól emlékszem: egy sárgás-barnás bokor fölött állt... igen, ez a bokor lehet az mellettem. Többször körüljárom, egyre nagyobb köröket róva le a sárgás-barnás bokor körül, de sem vért, sem szőrt, egyszóval semmilyen sebzésre utaló nyomot nem találok.
Gyors telefonos segélykérés, és pár perc múlva ott áll mellettem édesapám. Jó becsapódást hallott, biztat, majd a beváltás helyénél kezdi a keresést, és csakhamar sötétvörös vércseppet talál. Kissé feljebb már nagyobb cseppeket lel, a száraz cserleveleken itt már látszik a kenés is, és a levelekhez tapadt szőrszálak segítik a keresést. Egy sűrű vadszederbokor tövises ágai között megtaláljuk a már dermedt vadat. Vadász a vadásznak nyújt töretet, és a terítéken fekvő vad felett, néma ölelésben ölt testet ennek a fagyos hajnalnak minden vadászöröme. Az önzetlenség, a siker, a diadal és a szomorúság viaskodik a Kis-Csej gerincén, két vadász lelkében.
A vérnyomokon visszafelé haladva, könnyen megleljük a rálövés és a kirúgás helyét meg azt a sárgás-barnás bokrot, amely legalább 5 méterrel feljebb van annál a másiknál, ahol a sebzés nyomait kerestem. A pár perc várakozással telt idő alatt jelentősen megváltoztatta a fényviszonyokat az egyre magasabbra hágó nap, megnehezítve az utánkeresést...
Így esett, hogy első szibériai őzbakomat egy kis, Borsod megyei falu, Csernely határában ejtettem el…
(Megjelent a szerző Parázsló alkonyat c. könyvében)