Néha az az érzésem, hogy az ember az egyetlen (állat)faj, amely utálja magát. Nem kicsit, hanem nagyon. Valamiért jóleső, talán sokak esetében bizsergető érzés másik embertársunk felé – paradox módon – emberhez nem méltó kijelentéseket vágni. Homo homini Lupus est – ember, embernek farkasa. De, ha már az állatokról szólunk, nos ők a „nagy” – vagy inkább hangos – többség szerint úgy tökéletesek, ahogy vannak. Pont. És most nem az etikus és „normális” állatszeretetről beszélek, hanem a nagybetűsről, arról, amelyre a Disney-filmek és nem a Grimm mesék tanítottak generációkat. A komplex – emberi – érzésekkel felruházott házi- és vadállatokról.
Itt van például a nemrégiben elpusztultan előkerült púpos horgászhal esete, amely kapcsán a közösségi médiában az alábbiakhoz hasonlatos megjegyzések olvashatóak: azért pusztult el, mert halála előtt látni akart még mi van odafenn, vagy éppen a barátait elvesztve tévedt el a nagy sötétségből a nagy kékségbe. Az ezekkel a lélekmelengető megállapításokkal egyetértő embertársakat csak egy hajszál választja el (igazából már az sem) attól, hogy egy online gyertyagyújtó oldalon „táplálják” egy virtuális mécses lángját horgászhalunk számára.
Aztán ott van a Nimród Facebook-oldalán múlt héten publikált mosómedve esete, amely kapcsán nem a már megszokott (unalmas) kommentcunamira hívnám fel a figyelmet, hanem arra, hogy a Walt Disney által megálmodott érzelemvilágban felnevelt és azt másokra is ráerőltető hangos többség egyes tagjaiban, a vadászati oldalon látott képek akkora lelki törést okoztak, hogy más felületeken kérnek nyilvánosan tanácsot mit is kellene tenni/érezni az ügyben. Egy ilyen hozzászólást kiemelnék, amelyre a „celeb” rókamentő oldalán (akit a példák tanúsága szerint több országos sajtóorgánum kérdez bármilyen rókával kapcsolatos témában, mint mondjuk az Országos Magyar Vadászkamar bármely munkatársát) lettem figyelmes: „Tudom, hogy nem rókákkal kapcsolatos, de csak egy mondattal válaszolnál? Azt szeretném kérdezni, hogy mi a véleményed arról, hogy kilövik az országban található mosómedvéket?”
Komolyan itt tartanánk? XY polgártárs lelki állapota hatással lehet a vadgazdálkodásra (és természetvédelemre), csak egy pillanatra is?!
– Miként? – szinte hallom a feltett kérdést. Először is szögezzük le: nem hinném, hogy nagy befolyása volna direkt módon, mert mi vadászok ettől még kint leszünk a határban holnap és holnapután is… Ugyanakkor a másik serpenyőben ott vigyorog a faggatott rókamentő ember, aki nyilatkozik, aztán támogatói kávét árul, és nyilatkozik, aztán farsangi rókajelmezt árul és persze nyilatkozik, tehát a hozzá befutó, általa képviselt szemlélet (például a kotorékozás betiltására irányuló törekvések) milliókhoz jut el a laikus média tevékenysége által. Követője szinte meg már most több van, mint ahány vadászjegyet kiváltanak egy évben.
És mindeközben mit csinál a vadászok egy része? Néhányan püfölik a klaviatúrát a vadászati oldalak hozzászólás-szekciójában, vagy éppen a különféle csoportokban. Ám a többség nem vesz a jelenségről tudomást, mert nincs rá (még) közvetlen hatással, esetleg gőzfürdős megjegyzésekkel „poénkodva” (következmények nélkül) feleselget, vagy például a nyíregyházi rókás botrány kapcsán engedélybevonásról beszél.
Vadász vadásznak farkasa? Nem tudom, miként kéne latinul leírni…
Néha az az érzésem, hogy mi vadászok nem vagyunk teljesen kontrollban a dolgaink kapcsán, pedig a nagy többségünk igen is számos szigorú (jog)szabálynak és etikai elvárásnak megfelelően éli a mindennapjait. Sokkal több dolognak felelünk meg, mint más „hobbi” kedvelői. Mégis van egy kis többség, akik (fittyet hányva a nagy többségre) az érzékeny lelkeket megtépázó botrányokkal degeszre tömik a minket farkasként üldöző, jólelkű (akár embertársak halálát kívánó) Disney-rajongók gyomrát, úgy, hogy néha majd belefúlnak az ellátmányba…
Persze arról is érdemes lenne beszélni, hogy a vadászat miért vet jóval nagyobb érzelmi hullámokat a közösségi életben, mint mondjuk a temérdek – sok esetben életveszélyt jelentő – közlekedési kihágások garmadája. Az autósokat jellemzően miért nem érik halálos fenyegetések, ha büntetőfékez(get)nek, vagy nem állnak meg a zebránál? Pedig a rendszámuk nekik is ugyanúgy látszik, mint a rókákat Nyíregyházán a kocsijára felkötő egyénnek, akinek kiléte (vadász léte) e sorok gépelésekor még nem volt nyilvános és ki tudja, hogy egyáltalán az lesz-e.
Végezetül egy kérdéssel zárnám: emlékeznek még a Freya nevű nőstény rozmár esetére, amelyet az internet népének hála híresség lett, és habár sokan próbáltak vele fotózkodni, végül el kellett altatni? Javaslom, hogy neki is gyújtsunk egy virtuális gyertyát, mert az ő esete azt juttathatja eszünkbe, hogy a túlzott állatszeretettel is ölni lehet…
Néha az az érzésem, hogy ez senkit sem érdekel…