E nélkül hiába minden. A legvaddúsabb területen, jó puskával, jó szemmel, biztos kézzel is csak bosszankodunk, ha a szerencse elhagyott bennünket.
A kiállítások legszebb trófeái egy-egy szerencsés pillanat eredményei, és mégis mi vagyunk azok, akiknek nem szabad szerencsét kívánni. Mi, akik a szerencse és a véletlenek ölében vagyunk, s ha onnét kiestünk, vége a tudománynak.
Sokszor irigylem a bányászok „jó szerencsét!” köszöntését. A horgászok „adjon isten jó fogást!” mondanak, és mi csak hallgatunk, amikor vadásztestvérünk elbúcsúzik tőlünk, pedig érezzük, hogy valamit kellene mondanunk. Valamit, ami hű és szabatos kifejezése annak, hogy barátunknak, testvérünknek – szerencsét kívánunk.
Természetesen a világért sem újításra gondolok. A magyar nép vadászva, halászva jött ide, és bizonyára volt valami jó kifejezés arra, csak elő kellene böngészni öreg írásokból, szájhagyományokból, regékből vagy akárhonnét, mert mégiscsak nagy szegénység, hogy amikor az idegenből jött vadász hazája nyelvén kíván jó vadászatot, mi vagy ugyanazon a nyelven válaszolunk, vagy megbillentjük a kalapunkat, és megköszönjük, de a jókívánságot visszaadni nem tudjuk.
Nem tudom, milyen öreg az a babona, mely a szerencsekívánást tiltja a vadászoknak, de alig csalódom, ha azt gondolom, hogy nagyon régi nem lehet, és talán nem is magyar eredetű.
A köztudatba azonban belecsúszott, és így jókívánságunkból ki kell hagyni ezt a szót, mely pedig a vadásznak jobban éltetője, mint bárki másnak.
Ez jutott ma eszembe, amikor barátomtól kaptam egy levelet, melyben kérdezi, voltam-e már kint őzbakra. Ha még nem lettem volna, menjek, mert az „Öreg” már látható...
Az „Öreg” egy vén bak, melynek agancsa hatéves álmunk. Ilyenkor még van egy kis remény hozzá, de ha teljesen kizöldül az erdő, csak a véletlen adhatja kézre és a szerencse.
Nem szégyellem leírni, hogy ezt az öreg bakot háromszor hibáztam el, és még ugyanannyiszor találkoztam vele, amikor nem lőhettem.
Kezdjük az elején. Tudtam, hogy a bak körülbelül merre jár. Alkonyattal kimentem becserkészni, azzal a kemény elhatározással, hogy egy levél meg nem rezdül, egy ág nem pattanik, és lassú leszek, mint a csiga, de a bak az enyém lesz.
A szél jó volt, és nem siettem el semmit. Minden lépés után pár másodpercre mozdulatlanság, és csak azután tovább. Fülledt júniusi meleg volt, folyt rólam a víz, de a bakot én vettem észre előbb. Nem volt nagyobb távolságra harminc lépésnél. Csipegetve ballagott előttem keresztbe, és én nyugodtan emeltem fel puskám.
Igen, így kell cserkészni. Ez a cserkészet magasiskolája. Egy elhagyott kocsiúton, zörgő, száraz levelek között lépegetni, és ezt a vén kujont harminc lépésre megközelíteni... Egyszóval dicsértem magam, és nyugodtan eleresztettem a golyót.
A bak megtorpant, felvetette a fejét, és felém nézett. Jól megnéztük egymást.
Idegesebb – gondoltam. – Most fog összeesni... – de nem esett. Lassú ügetésben elindult visszafelé. Eszem ágában sem volt rálőni. Vártam, hogy meginog, és csak eldől. Harminc lépésre lőttem, nem hibázhattam el. Amikor beért a sűrűbe, sokáig hallottam még a zörgését.
Leültem, és elszívtam egy cigarettát, azonban ez a fene nagy biztonság megbicsaklott bennem. Hátha...
Nem. Ez a bak az enyém. Három golyót lőhettem volna még bele, amikor visszafelé elparádézott előttem, de miért roncsoljam össze? A bak ott fekszik a sűrűben, csak be kell érte menni...
Hát a bak nem feküdt a sűrűben. A bak nem feküdt sehol, de egy jó kilométeres követés után nagyon egészségesen rám riasztott.
Vissza a lövés helyére. Itt álltam én. Ott állt a bak. Ilyen szögben lőttem. Erre ment a golyó, ebben a magasságban. Finom német expanzív golyó. Expanzív... Itt van egy ágacska, ezt érte a golyó, mögötte több ág, mintha azokat is érte volna... Igen. Mindet érte, de a bakot már aligha.
Azóta expanzív golyó nem volt a puskámban.
A második eset úgy történt, hogy egy ragyogó vasárnap eredménytelen sípolás után kocsin mentünk haza az erdőn.
Puska a tokban. Halkan diskurálva. Egy erős szálasban azt mondja a sógorom ártatlanul:
– Ilyenkor csak sípolva szabad őzet lőni?
– Dehogy – nevetek –, csak sípolva lehet...
– És ezeket?
Odamutatott egy óriás bükk alá. Ott feküdt az öreg bak, mellette állt sutája. Nézték a lovakat.
– Csak menjünk, menjünk! – súgtam a kocsisnak, és közben idegesen szedtem elő a puskát.
– No, most forduljunk meg! – mondtam, mert közben eltávolodtunk az őzektől.
Visszafelé jövet már állt mind a két őz, de a suta fedte a bakot. Csigalassan másztak a lovak. Lelépni nem lehetett, mert az őzek abban a pillanatban elugranak. A bokros rész pár lépésre volt tőlük. Egy darabig megint elmentünk a kocsival, és újra megfordultunk. Ekkor már elindultak az őzek. Mint két jól nevelt iskolás gyerek. Egymás mellett. Innét a suta, túl a bak. Ne adj’ Isten, hogy csak egy lépést a bak előrement volna!
Közeledtek a bokrokhoz. Nem volt más teendő: lelépni a kocsiról. Ekkor a bak kiugrott, és én túlságosan felajzva az előzményektől, úgy belelőttem egy bükkfába, csak úgy csattant.
Mentségemre legyen mondva, nagyon különös világításban volt az erdő. A nap ferde árnyékokkal vonalazta meg a hamusárgás avart, és ebben a zebrás árnyékoltságban az őzek mintha léckerítés mögött futottak volna.
Miután sógorom megjegyezte, hogy úgy látszik, ebben az időben csak sípolva lehet őzet lőni ... nagy mérgelődve hazamentünk.
Majd harmadszor! – fogadkoztam. Ebben ugyanis babonás vagyok. Három az igazság!
Ez már a következő évben volt. Feleségemmel kimentünk az erdőre. A tavasz már a vége felé járt, és a tisztásokon mindenféle szép virágok voltak. Hivatalos dolgom végeztével – akkor már alkonyulni kezdett – előhúztam a puskát, s egyben beszüntettem a virágszedést, amiért a kocsisnak minden pillanatban meg kellett állni.
– Még csak ezt a szépet!
– Így nem lehet kocsiról cserkészni! – oktattam az asszonyt, aki nyugton is volt ... a legközelebbi virágig.
– Igazán ez az utolsó ... nézze, milyen gyönyörű! – És már ugrott is le a harangvirágért.
Szeretem a virágot – „jó ember”-ségemhez tehát szó nem fér –, de hogy én mit kívántam annak a harangvirágnak, azt ide semmiképpen nem írhatom.
Mérgesen siettettem virágszedő párom, hogy elég már az isten szerelmére abból a sok takarmányból, amikor túlnézve rajta, azt hittem, káprázik a szemem.
Ott állt az öreg bak, és nézett bennünket, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog a világon.
– Maradjon úgy – súgtam izgatottan a feleségemnek –, mert ha feláll, eltakarja a bakot!
– Tessék?
Visszafordult, és látta, hogy célzásra emelem a puskát. Erre jó hangosan elnevette magát.
– Öregfiú, engem akar befirkálni?...
Amúgy is utálom ezeket a pesti al- és felvilágban csírázó „műszavakat”, de ebben a pillanatban azt hittem, szétvet a méreg.
Leugrottam a kocsiról, és a bakot, mely ekkor már elég sűrű takarásban szaladt, tisztára elhibáztam.
Ez volt a harmadik eset.
Ha csak egy csepp szerencsém van, az öreg bak már régen az enyém. De hát ki mer ma egy vadásznak szerencsét kívánni?
Következő évben, egy vasárnap délután két vendég lánnyal mentünk ki az erdőre. Május volt. A lányok Pestről jöttek, s vidámak és hangosak voltak, mint a lányok májusban szoktak lenni. A lovak lassan mentek, és nagy vigasság volt körülöttünk. Vadászni nem is számítottam, így puskát se vittem.
A hangosságot általában nem szeretem az erdőn, azért intettem a lányokat, hogy egy kicsit legyenek csendesebben, mert riasztják a vadat. Az intelem egyáltalán nem fogott rajtuk.
Délután öt óra lehetett. Egy keskeny nyiladékon mentünk, mikor a kocsis ostornyelével odamutat a nyiladék szélére.
– Ott a bak!
A lányok elhallgattak, hogy aztán felvisongjanak:
– Ó, de szép! Jaj, de gyönyörű!
És élénk színű ruháikban hadonászva mutogatták egymásnak a bakot, mely úgy feküdt az úttól pár méterre, mintha valami állatkertben lettünk volna.
Az öreg bak volt! Később felállt, és beballagott a sűrűbe. Én csak ültem. Megmagyarázhatatlan ennek a baknak a szerencséje. Vagy annyira tudja már, mikor veszélyes az ember? Vagy csak én vagyok vele szerencsétlen?
Nem tudom. De ha legközelebb kimegyek érte, fogok valahol egy öregasszonyt, és vele kívántatok magamnak szerencsés vadászatot.
Csak azért is!
(1938)