A Híd a Drinán című könyvet még fiatal férfikoromban olvastam, aztán pár évre rá láttam is a mostari Öreg hidat, még a háború elött. Ezúttal ismét a Drinára indulok, de a célom teljesen más: a balkáni zerge elejtése.
Három éve szervezem, de nem nagyon volt olyan vadászati időpont, ami mindenki számára megfelelő lett volna, pontosabban a vadászatszervezőnek, Tamarának és nekem. Pár héttel ezelőtt azonban valaki lemondta a foglalását, így már újra megnyílt előttem a lehetőség, hogy útnak induljak. Igaz két héttel ezelőtt is már útra készen voltam, de a havazás miatt akkor a helyi vadászok mondták le az időpontot, mondván a hóval fedett magas sziklafalról nem lehet lehozni a vadat.
A mostani alkalommal tíz órára beszéltük meg vezetőmmel a találkozót a határátkelőnél. Szerbia kapcsán kérdések merültek fel bennem: milyenek lehetnek az utak, a közbiztonság, az emberek, az ottani vadászok?
Tamara magas, szőke, csinos asszony. Kedves, talpraesett, a formaságokat hamar elintézi a határon. Majd átül hozzám és már is indulunk a határfolyó felé a vadászterületre. Újvidék, Nándorfehérvár érintésével elérjük a Dinárihegység egyik tagját a Tara-hegyet. A Pasna Ravan falucska feletti hágón 1070 méter magasan vezet utunk. A hegyoldalakat sűrű erdőség borítja, most viszont a hó magassága veri az egy métert. Hegyi rétek, legelők és meredek sziklás részek váltakoznak. A szirtek felszínébe a Drina mély kanyont vágott, több barlang is kialakult a víz munkája nyomán.
Tizennégy órás utazás után meg is érkezünk Bajina Bašta városkába, a Tara Nemzeti Park központjába. Az étteremben, ahol vacsoránkat költjük el dohányoznak, amin elcsodálkozom. Közel tizenöt év alatt, mióta nálunk már tilos a vendéglátóhelyeken pöfékelni, mennyire elszoktam a dohányfüsttől… Igaz, nem is hiányzott.
Hajnali kelés, indulás. Néhány kilométer távolságban találkozunk a nemzeti park őreivel, akik egy kis kocsmában pálinkával, kávéval és dohányzással kezdik a napot. Bemutatkozunk, harapunk valamit, aztán máris indulunk tovább a folyón kialakított Perućaci-gátra, ami 1966-ban épült, jugoszláv–japán közreműködéssel. Nagyobbacska sétahajó vár minket, felszállunk rá és indulunk is. A folyó az elszenvedett háborús rémségek titkát őrzi, ugyanis a délszláv harcok, valamint az első- és a második világháború áldozatai nyugszanak a mélyben! Most csendes, nyugodt ezen a fagypont körüli, napsütötte reggelen. Kis faházak ringatóznak a vízen. Előkészítjük a puskát, a távcsövet és a távolságmérőt.
Érdeklődőm, hogy ismernek-e abnormális zergét a területen, mert ha látnánk akkor azt is terítékre hoznám. A válasz negatív, nagyon ritka, talán látunk…
Két oldalt meredek sziklák szegélyezik a vizet. Mi folyásiránnyal szemben, felfelé megyünk és így csak a baloldalt pásztázzuk, a másik már Bosznia. A napot lassan eltakarják a hófelhők, de máris látok két prédát a közeli szikla kitüremkedésén. Háromszáz méter körül van. Vezetőm szerint lőhető. Egy barátom, aki már járt itt azt mondta ne várjak semmit, ha az elején alkalom kínálkozik, mert aztán van úgy, hogy az idő elromlik, vagy éppen javul és eltűnik a vad. Már céltávcsövön nézem, de nem sikerül megcéloznom, eltűnnek a sziklák között. A hajóskapitány gyorsít hátha a másik oldalról megláthatom, de ahogy lenni szokott már árkon-bokron túl van.
Hajózunk tovább felfelé. A sziklákon kisebb nagyobb fenyők, cserjék nőnek, és egy-egy megtermett szerb luc dacol a természettel. Ez a fafajta csak itt honos. Nézem a csúcsokat, közel s távol keresem az itt élő, esetleg felbukkanó vadat, mint a barnamedve, hiúz, farkas. Közben reménykedve kémlelem az eget hátha látok madarakat, mert több mint száz fajta honos errefelé: szirti sas, fakó keselyű, vándor sólyom, nyírfajd.
Messziről fotózom a szirten magsodó fenyőt, amikor láss csodát: zergék csipkedik a rügyeket körülötte. Hármat figyelünk, végül a bal felsőt jelölik ki számomra. A 289 métert egy kicsit hosszúnak tartom mivel a puskám 200-ra van belőve.
Se baj, a gerince fölé célzom és „megszólítom”, de nem jelez, tovább ugrik. Az alatta lévőre hívják fel a figyelmem, ami már kedvezőbb távolságon 244 méteren van. Nyugodtan legelészik, de csak a farát mutatja. Helyezkedek a széken, puskámat feltámasztom, de sehogysem találom jónak a pozíciót, a könyököm a levegőben lóg… A hajó fordul, majd megáll. A célkereszt a vad gerincél, igaz féloldalt van, megszólítom…
A teljes cikket a Nimród Vadászújság aktuális számában olvashatják.