Szinte nappali világosság volt. Mellettem titokzatoskodott az erdő, előttem egy hullámos répatábla.
Először két nyúl poroszkált el mellettem. Olyan céltudó sietséggel, mint akinek fontos dolga van valahol. Később egy róka kezdett ugatni, meglehetősen idétlenül. Valami kölyök lehetett. Aztán keményen eltörött egy ág az erdőben. Tudtam, hogy ma eljönnek. Ha puskám rendben van, most kiszáradt volna a torkom a várakozásban, de így szinte nyugodt voltam.
Csodálatos csendben vált el a vad az erdőtől. Gyenge bika volt. Kicsit neszelt, aztán nekilátott a répának. Csak úgy harsogott. Közben hol a vadász, hol a gazda kerekedett bennem felül.
– A fene essék beléd! Legalább maradnál egy helyben. Nem sajnálom azt a pár répát, de mit mászkálod össze az egészet? Egyforma az mind...
A bika ekkor már elment előttem. Nem messzebb húsz lépésnél. Amint visszanézek az erdő felé: elállt a lélegzetem. Félig még árnyékban, mint a szobor, ott áll két bika. Nézik a harmadikat. Az egyik ugyancsak gyenge, de a másik már lakodalmat járt jó tízes legény volt.
Nekilátnak a répának. A harmadik ekkor már el is tűnt a domb hajlásán. Ezek is elvonultak előttem, egyszer csak felvágták a fejüket. Valahol messze, hosszan, elnyújtottan bőgött egy bika, de a hangja hozzám csak úgy ért, mint a szúnyogdöngés. A tízes nem eszik tovább. Elindul a bőgés irányában. Oly könnyen viszi rövid, vastag koronáját, mintha papírból lenne.
– De szépek is vagytok! – sóhajtok fel, és az elcserélt patronokra gondolok.
Az erdőben megint pattan az ág. Utána pár perc múlva megszólal „valaki” röviden, szinte mérgesen: öö...
Ma sem tudom, mi akart ez lenni. A gyenge bikának szólt-e, vagy egy másiknak, melyet nem láttam? Nem tudom. Utána csend. Aztán zörögve, minden óvatosság nélkül kilépett az erdőből a messziről jött lovag, és én még ma is bizsergő idegekkel gondolok erre a látomásra. Óriás volt testre is, hát még az a tüneményes szép koronája! Összeszorítottam a szám, hogy hangosan el ne sóhajtsam magam.
Aztán elindult a bika, és én utánanéztem, amíg csak láttam.
A hold ekkor már magasan járt, és benne szent Dávid hegedült... hegedült...
*
A délre néző dombok hajlásán érik már a szőlő, és ilyenkor fehérebbek az öreg pincefalak. Nyitott ajtajukon beoson a napsugár, ott villog az öreg sajtó szúette fáján, és a nyári hűvösség hátrább húzódik a pince mélyére, hol csend van, és a fekete sarkokban a rég eltűnt szüretek vígsága van eltemetve.
Holdas éjeken ezüstre válik a szőlőlevél, nyest surran a pincék padlásán, és apró ablakaik homályos szeme letekint a kanyargó országutakra, hol vidám szekerek kanyarognak, durranik a pisztoly, halkan szállnak rég elkiáltott kurjantások, és elmállott keszkenők lobognak pirosan, fehéren az elmúlt örömök éjféli tükrében.
A nádtetők zugaiban darazsak zümmögnek, a kőpadra rejtelmes jeleket ír a vén diófa árnyéka, melynek levelei susogva búcsúznak egymástól, mert jaj, nem lehet tudni, mikor nyúl fel egyikért, másikért csontos, hideg kezével a dér.
Amikor a hold felkapaszkodik a túlsó dombtetőre, a pince kis szobájában ködös derengés nő; halkan koccan a mázas korsó az öreg pohárszéken, s mintha valaki rájuk ülne, megroppannak a törött bútorok.
Rég elhangzott kacagás bujkál a mestergerenda alatt, ruhák suhognak a simára csiszolt padon, eltörött pipák parázslanak az asztal felett, és füstjük álmosan, hidegen telepszik a holdsugárra. Aztán porrá vált hegedűk zendülnek fel, s a pók ijedten húzódik meg a sarokban; a szú percegése elhallgat a gerendában, és a régi borok elkóstolt zamata mellé odaül könnyes arcával, újra mulatni a Bánat. Aztán elfogy a fény, a susogó hangokat elviszi a hazasiető holdsugár, és szigorú, fekete arcával betekint az ablakon az Idő.
A hold már lehajlóban járja a nagy űr hideg ösvényeit, és félelmes vörösre festi a felhőboglyákat az égi réteken. A völgyben kanyargó utakon most már csak a csend figyel: hogy a jegenyék csúcsán mitől remegnek az árva levelek.
A gyalogúton vándor halad.
Szemében visszacsillognak a szeptemberi csillagok. Botjával suhogva csapkod jobbra, balra, nyomában megsárgulnak a rétek, és dérharmatossá lesznek a mezők.
Amikor aztán a hajnal világossága végigszáguld a jegenyék csúcsán, hol tollászkodnak már a varjak, a patak hídjának támaszkodik, és végigtekint fanyar arcával a ködös, deres, varjúkárogásos tájon a vándor, a távoli szüretekre siető Október.