…mert szalonkákra várni a tavaszi alkonyatban, amikor a langyos déli szél megcirógatja a téli álomból ébredező fák rücskös kérgét…
… és költőhelyeik felé tereli a hosszú csőrű vándorokat; meglesni az erdők királynőjét, amint a leskelődő vadász szívét megérintve beleszárnyal a naplementébe: – az maga a szent áhítat, amit a vadász érezhet.
De szeptemberben, amikor a cserszagú erdő illata összekeveredik a szőlődomb lankáján lefolyó édeskés mustszaggal; hallgatni, ahogy érces hangjukkal beleharsognak a koraestébe a szarvasbikák: – az olyan hódoló szertartás, amit csak egy igaz vadász élhet át.
Királynő az egyik, de valódi koronás úr a másik.
Szalonkázni menni olyan egyszemélyes és egy estés kaland, amit minden nap átélhet az, akit megérintett már a tavaszi erdő misztikuma. Ott is lehetnek társak, akiknek beszámolhatunk az alkonyi leskelődés néhány negyedórás élményéről, de bőgésben szarvasbikára vadászni az más. Nagyon más!
Ahhoz barátok kellenek, akikkel estéről estére a vadászház teraszán ülve végig lehet beszélgetni a nap történéseit, miközben a sötét erdőben a ház körül, fenséges koncertet adnak az üzekedő bikák. Ilyenkor megosztjuk egymással a nap eseményeit, felelevenítjük azok hangulatát és – együtt – újra éljük az élményt:
A szeptemberi ködös reggelt, amikor a hajnal nyúlósan lép át a nappalba, és a nyirkosságtól csöpögő levelek alatt átázik a leskelődő vadász; a harmattól dús tisztáson párálló torokkal bőgő bikát, amint a háremét terelgeti a bokrok között, s a puskára nyirkosodó tenyeret miközben a lövésre vár.
Az alkonyt, ami ilyenkor keserédes illatot sóhajt, amiben külön-külön és egyszerre lehet érezni az érett szőlőfürtök édességét és a színesedő lombok kesernyés kipárolgását; a réten verekedő bikák látványát, a vesztes megfutamodását és a győztes diadalát.
És eltelik két nap, eltelik három, s mi bújjuk az erdőt, járjuk a rétet és keressük azt a bikát, amit nekünk szánt a vadász-szerencse, miközben alig titkolt irigységgel gondolunk vadászbarátunkra, aki már tegnap találkozott az övével, de nem vagyunk türelmetlenek, mert tudjuk, hogy a miénk is ott jár valahol.
Addig is segítünk barátunknak örülni, s ő cserébe esténként – amikor ismét összeülünk mesélni – kitartásra biztat minket, így másnap hajnalban fáradtan, de bizakodva indulunk el megint, hogy megkeressük a mi bikánkat.
Talán nem is találkozunk vele aznap, és csak a színes lombruhába öltözött erdő, a színehagyott, kifakult mező, a barnára kopott nádas és a közöttük kanyargó, a hajnal szülte dús pára nedvességében hangtalanná vált cserkelőút lesz a miénk, de azért megyünk és remélünk.
A csillagok még alig halványulnak, amikor – az elmúlt napok hiábavaló kísérletezései miatt kissé lemondóan – útnak eredünk, s este a hold már magasan ragyog, amikor a vadászterület egyik távolabbi csücskéből fáradtan és reményvesztetten visszaérkezünk.
Félálomban hallgatjuk az éjszaka pazar koncertjét, s arra gondolunk, hogy az idén talán nem is rendelt nekünk bikát a sors.
De lobog még bennünk a vadászvér. Vadászunk reggel és vadászunk este, s ami kis idő közben van, az kell a nyomozáshoz, a tervezgetéshez, az új remények kovácsolásához és egy kis pótalváshoz.
Megállunk hallgatózni a pókhálós fák alatt, a dúsfüvű erdei tisztások szélén és a kákafoltos zsombékos mellett, ahol a rétre kikúszik a gyékény. Bőgött a bika itt is, ott is és mi esélylatolgató terveket szövünk a következő alkalomra. Hátha!
S amikor végre mi is találkozunk a nekünk szánt vaddal, végre megnyugodhat bennünk a lázasan száguldó vadászvér.
Terítékre fektetjük a bikát és a lombos ravatal sarkain apró kis örömtüzeket gyújtunk, hogy a lobogó lángok játékán átnézve még jobban beleégjen lelkünkbe az élmény és szemünkbe a látvány.
Közös a teríték és az öröm; az elmúlt napok törődő fáradtsága még közelebb hozott minket egymáshoz. Végre otthagyhatjuk a vadászházat, ahol önkéntes száműzetésünket töltöttük és lemegyünk a faluba az emberek közé.
Nem társaságot keresünk és nem is hallgató közönséget, de a pincesor az utolsó háznál kezdődik, s mi ünnepelni akarunk és emlékezni. Mint bűnösök a templomba; lehajtott fejjel és szinte áhítattal lépkedünk le a lépcsőkön, s gyertyát keresünk a falmélyedésben.
A hatalmas pincekulcs tapogatva keresi a reteszeket, de aztán egy csattanással kinyílik a zár, a gyufa szikrát csihol és a kormos kanóc ismét élni kezd.
Megelégedetten összemosolygunk, mert szeretünk pinceszeren poharat koccintani, ahol régi nótákra emlékeznek a szúrágta vén bútorok, s ahol öreg hordók dúdolnak mámorosan, ha a gádorba betévedő szél megcirógatja a korhadt dongákat.
A gyertyaláng fényében ilyenkor csillogni kezdenek a penészes falak, s a rég elporladt kezektől vésett durva kőboltozaton, lobogó lángoktól űzött mesebeli árnyak futnak a pince pókhálós mélyére.
A kis hordóból némi noszogatás után kibillen a dugó, s az üveg hébér hosszú szára belemerül a mélyben rejtőző bor bársonyos felszínébe, hogy lelkes szuszogások közben megteljen az átlátszó lopó, amiből aztán rajongó tisztelettel csorran bele a poharakba a bor.
S a koccintás? Az eskü nélküli néma fogadalom a vadászbarátság oltárán? Ilyenkor érezzük, hogy milyen boldogok és hogy mennyire gazdagok vagyunk.
Nem kell nagyobb boldogság, mint a felismerés – miénk most itt minden!
Az avarban motoszkáló egerek zaja és a korhadó levelek illata, a fák felett köröző holló korrogása és a bokrok között elvágtató őz riasztása, a bársonyosan testes vörösbor és a szemekben megcsillanó mámor.
Alig valami, de nekünk mégis – minden!