Reggelenként a hideg, harmatos csendben mintha varjak kiáltanának…
…esténként az őszibogár sír, és a tarlott mezőket félgyászba vonja ezer lila virágával a kikerics.
A domboldalak tüzei messze látszanak; felbukkannak és eltűnnek, mintha egymásnak küldenének üzeneteket.
Az árnyékok hidegen feketék, és ha a völgyekből a kémények füstöt fújnak a levegőbe, eszünkbe jut a meleg szoba. De a nappal még meleg. Lágy napsugár csillog a patak hidegre váló vizén, magtár felé tekint a napraforgó, s az utak mentén koravén, árva virágok bókolnak a nap felé, melegért.
Szürke hajnalokon és csendes estéken idegen kiáltások szólnak, hívnak a ködös magasságokban, s a messze szálló vándorok bús tilinkózása úgy hull alá a magasból, mint a búcsúszó.
– Látunk- e még benneteket, csendes puszták, öreg udvarházak, bújunk-e még bennetek, rengő, zsongó náderdők, fűzfabokros folyópartok, szállunk-e még felettetek, tükrös kopolyák, fodros vizű tavak…? Isten veletek! Idefent hűvös van és sötét, az út hosszú és veszedelmekkel teli, de mennünk kell. Azt mondják az öregek: nemsokára megkeményedik itt a vizek háta, és hideg, fehér takarót húznak magukra a rónák – nem maradhatunk. Nem tudjuk, visszajövünk-e a tengerútról, de ha nem jönnénk, ha törött szárnnyal zuhannánk alá a panaszos semmibe, itt hagyjuk köszönetünket, hogy búcsúkiáltásunk itt jajduljon felettetek még akkor is, amikor – talán – már nem leszünk…
A jajongó kiáltások csendesednek, a csillagok szeme mind szúrósabban néz a végtelenség határairól, és szél sóhajt a nádasok világában, az utakon s az erdők fekete hajlásain. A tarlók már eltűntek, helyükön barna szántás barázdái dőlnek egymásnak, és földszagú ágyában ott heverész a nyúl. Fejét első lábaira fekteti, fülei lesunyítva, hátsó lába pedig, mint megfeszített rugók, lökésre készen, mert sose tudni, honnét jön a veszély. Néha kutyaugatás hangzik végig a mezőkön, néha ártó árnyékok vágódnak a barázdákra, néha meg tompa visszhangzással szól hol itt, hol ott a puska. Ha közelről érik gyanús neszek, az élő rugók előredobják az ijedt fülest, és csak úgy porzik utána a szántás.
Ha csak a kutya a csendzavaró, legtöbbször nincs baj, de már ha puskás emberek járják a határt: oda a tudomány, és alig van menekvés. Ilyenkor, ha szól a puska, bukfencet vet a nyúl , és szépen elfekszik a barázdák közt, szinte engedelmesen, mintha tudná, hogy ez a dolog rendje… Csoda, hogy még van belőlük.
Nyirkos hajnalokon ilyenkor már elbődülnek az erdők nagyurai, és a nagy fülű tehenek gerincén kéjes borzongás szalad végig. A zengő bőgés elszáll túl a hegyeken-völgyeken, és lovagi tornára hívja a kóbor vitézeket, akiken öklelő nyugtalanság vesz erőt, s megindul a bikák vándorlása a régi, évszázados bőgőhelyek felé, hol már apák és nagyapák áldoztak a gyönyörök gyönyörének.
Az ilyen bőgőhelyek környéke aztán üres maradt. Nesztelenül vonul át rajta a nagyvad, és pár puskalövéssel odébb hiába orgonálnak a vetélytársak, nem árulja el magát. Ilyen helyen aztán nincs bőgő bika, és ha mégis megakasztja a golyó, és az élet fellángolása helyett az elmúlás fekete árkába lopódzik a messziről jött harcos – azt a golyót lesből eresztette el a vadász. Hiszen szívesen lőne cserkészve bőgő bikát, de ha nála nem bőg a bika… Nála csak addig vannak, amíg a tilos idő tart, és akkor jönnek vissza csendesen, osonva kárt tenni, amikor vége a bőgésnek.
Egy ilyen emlékezetes lesem nekem is van. Délután elállt a szél, és estefelé, amikor a telihold átvörösödött az öregerdő fái között, hazaüzentem, hogy küldjék puskámat az egyik majorba, hol még dolgom volt. A puska meg is érkezett – egy kis elemózsia is volt mellette –, és én örömmel indultam lesgödröm felé, mert olyan éjszaka ígérkezett, amikor nem hiába leskelődik az ember. Közben kibontom a puskatokot, és meg akarom puskám tölteni. Meg akarom… de nem lehet! Otthon összecserélték a patronokat, és a régi drillingét küldték a Schönauerhez… Körülnéztem: hogy hát most mi lesz…? Evett a méreg, de nagyon. A lesgödör szája gúnyosan tátongott felém, s a hold – ez az öreg kerítő – akkor bukkant fel az erdő felett, jelezve, hogy a benne muzsikáló Szent Dávid a dolgomat, ím elhegedülte.
Este volt. Csendes, párás szeptemberi este. Az őszibogár ríva búcsúzott már akkor a nyártól, az erdőben zörrenve ébredt az éjszaka, és én nem tudtam hazamenni.
Később elsimult bennem a bosszúság, aztán meg szinte örültem, hogy nincs gondom a puskára. Így minden az enyém lesz, amit elém küld ez a ragyogó szeptemberi éjszaka.