Az alábbi vadásztörténetet Komlós András olvasónk küldte el szerkesztőségünknek.
Kisasszonyok havának első napján Zoltán barátom meghívott magához a Pilisbe, hogy ezen a kellemes nyári estén szellőztessük egy picit gondolatainkat s tegyük próbára vadászszerencsénket.
Az elmúlt időszak homlokráncai kisimultak, amint napnyugta előtt erős egy órával ráléptünk az ösvényre, s beszívhattuk az avar (végre!) esőáztatta illatát.
Barátom hűséges dakszlija lelkesen mutatta az utat a hőség által megviselt s megpirított ligetben.
A legnagyobb örömmel sároztuk be csizmánkat a haloványan, de csörgedező érben figyelve a szél járását.
Cserkelve, sétálva értük el aznapi állomásunkat, amelyen elhelyezkedve, suttogva megosztottuk egymással az elmúlt hónap élményeit, gondolatait.
Eszmecsere közben figyeltük az erdő hőség által megviselt, s idejekorán őszbe színesedve égett lombjait, a vágást, ahol a váltó vadat vártuk; a szél zenéjét, amely pont ránk fújta a muzsikáját, ahogy zenélt a leveleken.
A Nap már épp kezdte keresni a hálóingét, amikor a vágás bal oldaláról kióvatoskodott két serteifjonc.
Rövid nézelődés, szimatolás után jobbra begaloppoztak az erdőbe.
„Várjunk”, jelezte barátom, ugyanis megfigyelte, hogy a sertevad szinte zippzár alakban, ki‒be váltogatva az erdőből közelítik meg a sózót.
Így is lett, mert egyszer csak jobb oldalról megjelent egy majd két szimatoló orr, egy süldőfickó, akit hirtelen megugrasztott a mögötte kiérkező rakoncátlankodó cimborája s huss, balra el a sűrűbe.
Elmentek… Mit érezhettek?
A szél arcunkba suttogott, csendesen is voltunk… Talán ember járta a vágást… Ide fele jövet láttunk ugyan a sárban meg‒megcsúszó bakancs nyomokat az ösvényen, de…
…s akkor kissé feljebb, az emelkedőn balról átballagott a tisztáson az egyik „disznólegény”, vagyis várjunk csak…
Ő nem a duó tagja volt, hanem egy harmadik, egy fiatal koca.
A koca is követte a kollégái szokását, beváltott jobbra a ligetbe.
S akkor az elveszettnek hitt kanlegények jobbról megérkeztek csemegézni, egymást vegzálva‒lökdösődve, úgy 80 méterre tőlünk.
Ezt a nyüzsgő „pankrációt” felülről szemlélte az irtásra időközben jobbról megérkező sertemenyecske.
Közben a Nap már majd’ bezsákolta az utolsó sugarait is, az egy ideje türelmesen várakozó céltávcsövemben vészesen fogyni kezdett a fény, s kezdtek homályosodni a sziluettek, így a pillanatra megpihenő kakaskodásba beleszólt a puskám dörrenése, helyben marasztalva az egyik rakoncátlant, menekülésre ijesztve játszótársát s nézőjüket.
Kivárva az elesett s az erdő elcsendesedését, négylábú segítőnk izgatott vezetésével megkerestük a vadat.
Tisztességgel elbúcsúztattuk a fiatal sertevadat, megköszönve neki a vadászatot, s az életét. Kis cipekedést követően, fel-és bepakolva az autóba, betértünk a vadászházba.
Itt barátom gondosan elrendezte a szükséges teendőket, majd élményekkel gazdagodva búcsúztunk el egymástól. Köszönöm neki a lehetőséget s szép estét, vadászélményt!
Ha önnek is van egy jó története, írása, amelyet megosztana másokkal is, akkor ne habozzon, küldje el szerkesztőségünk részére az hirek@nimrod.hu címre.