Érték, hűség, szenvedély. Ezzel a három szóval a címlapon jelenik meg több mint három éve a Nimród Vadászújság. A Rózsaszín lelátó című rovatunkból idézzük fel, hogy miért ezekre a szavakra esett a választás
Már-már leütöttem az első billentyűt, hogy ígéretemhez híven megmagyarázzam a sorozatcímet, amikor eszembe jutott, hogy mennyire fontos az ember életében, főleg a vadász életében a szenvedély.
Persze, mondhatják, hogy már megint kezdek mellébeszélni és tulajdonképpen nem is tudom, hogy miért ezt a sorozatcímet választottam. De rá kell, hogy cáfoljak a kétkedőkre: pontosan tudom, de most ez a téma annyira feszegeti írói mivoltomat, hogy nem tudnám kellő odaadással eszközölni a lelátó magyarázatát.
Szóval, szenvedély...
A minap urat csináltak belőlem. Mégpedig úgy, hogy egy fácánvadászat alkalmával saját töltögetőt és vadszedőt kaptam.
Fene a jó dolgomat...
Először kellemetlenül is éreztem magam, hiszen a saját hibázásaimban elég, ha én gyönyörködöm, nem kell mellé díszes úri társaság, lemondóan legyintő nézősereg.
De hát, ha itt ez a rend, akkor ellenkezni nem lehet, így én sem akadékoskodtam.
A madarak jó tempóban jöttek a töltögető, töltögetett – bár párszor megbabonázottan követte szemével a tovatűnő kakasokat én meg csak tátogattam az üres puskával – a vadszedő meg vadszedett. A cinikusoknak és a kárörvendő, ámde állástalan ruhatárosoknak jegyzem meg, hogy azért voltak ragyogó találataim.
Néha, néha.
Azután az egyik szünetben feltűnt, hogy ezt a vadszedő jóembert én valahonnan ismerem. Addig, addig erőltettem a gondolataimat, mígnem rájöttem, hogy a delikvens egyszer – jó húsz éve már – meg akart büntetni tilosban való parkolásért.
– A parkolóőr! – hasított belém a felismerés, majd azonnal bevillantak a részletek is, miszerint azért nem fosztott meg párezer forinttól, mert meglátta a kalaptartón a vadászkalapom.
Akkor kicsit beszélgettünk, és elmondta, hogy pénze nincs a vadászatra, de nagyon érdekli, szereti, szóval tetszik neki ez a dolog.
Akkor én hamar távoztam – hátha meggondolja megát –, most meg itt szedi nekem a madarat, öreg, de kitűnő vizslájával.
Furcsa fintora a sorsnak.
Kilétemet nem felfedve beszédbe elegyedtem vele. Szó esett sok mindenről, kutyáról, fácánokról, a közelgő télről, de legfőképpen arról, hogy pénze ugyan nincs a vadászatra – bár nagyon szeretné a puskát forgatni –, de vett anno egy kölyökkutyát, kiképezte és azóta – ha csak teheti – eljár különböző apróvad vadászatokra segíteni.
Lenyűgözve álltam és számomra talán véget is ért a vadászat. Magamra gondoltam, meg sok-sok vadászra, akikben talán tizedannyi sincs meg abból a szikárból, abból a lángból, mely a vadászat szenvedélyének melegét ilyen módon, ilyen akarással, ilyen eltökélt módon táplálja.
– Segíteni... - visszhangzott még sokáig.
Értik? Segíteni!
A vadászat öröméért.
Szenvedélyből. Vágyból. Szerelemből. És mindezt úgy, hogy nincs se vizsgája, se puskája, se tisztességes zöld ruhája, se semmije.
Csak az az egyszem öreg vizsla. Meg az a mérhetetlen nagy szenvedélye.
Megjelent a Nimród Vadászújság 2020. januári lapszámában