Mindig híve voltam a minőségi szempontból már bizonyított dolgok beszerzésének, nehezen ismerkedem az újdonságokkal, de azt hiszem, ez természetes emberi tulajdonság. A vadászkutyáim kiválasztása során is mindig szempont volt a törzskönyv, a megbízható származási hely, az ellenőrzött munkateljesítmény. De, mint azt sokan ismerhetik, van az a régi magyar mondás, miszerint a kivétel erősíti a szabályt!
Jó egy évtizeddel ezelőtt, balatonszemesi családi nyaralásunkból tartottunk hazafelé már esti szürkületben. Alsónyék és Pörböly között haladtunk a kocsisorban, amikor teljesen véletlenül jobbra néztem és láss csodát, az augusztusi út porában ott ücsörgött egy keseszínű vizslaforma kutya, egy dűlőút bejáratánál, az autókat nézve. A nagy forgalom miatt nem tudtam fékezni, amúgy is kanyar következett, amit a későbbiek során a családi legendáriumba Szemes kanyarként vonultattunk be. Feleségem is észrevette a „stoppost”, mondta is egyből, hogy egy magyar vizsla ült ott és kérdezte azonnal, nem mész vissza megnézni? A válaszom határozott nem volt. Annyiban maradtunk, majd pár perc és hazaértünk. Éjjel csak piszkált a dolog, hogy pont én hagyok ott egy vadászkutyát, ráadásul megnézés nélkül. Ezért hajnalban terepjáróba ültem Jankával – a bajor vérebbel – és visszamentünk a helyszínre. A kajla, kese kutya – amit drótszőrű-szerű magyar vizslaként azonosítottam – ugyanott ült, ahol előző este, így valószínűsíthető volt, hogy nincs a környéken a gazdája. Óvatosan közelítve készítettem róla egy fotót és elküldtem a feleségemnek. Gyorsan pittyent a telefonomon a válasz, felszólító módban: „hozzad haza!” Kinyitottam hát a terepjáró hátsó ajtaját, mindenféle vezényszó nélkül beugrott, majd szétnéztünk a vadászterületen. Janka mindig az anyósülésnél, lábnál utazott, így az első megállónknál kiugrasztottam őket. Összeismertetés következett, ami rövid összeszagolásból állt, szerencsére a barátságuk végig megmaradt. Otthon kiengedtem a kertbe, megállapítottuk a nemét, adtunk neki enni, inni és fotókat készítettem róla a világhálóra, hátha valaki keresi.
Elvittem állatorvoshoz, fültetoválást, microchipet kerestünk benne, de semmit nem találtunk, ami elősegítette volna az azonosítását. A doki szerint, a fogai és testi paraméterei alapján maximum fél éves lehetett. A chip beültetése és az oltás során nevet kell adni az egészségügyi kiskönyvben és a nyilvántartó rendszerben való rögzítéshez, így gyorsan keresztelőt is tartottunk. Szemes lett a neve, annak emlékére, hogy honnan is utaztunk hazafelé, amikor megtaláltuk. Soha senki nem jelentkezett érte, csak pár nap múlva derült ki, hogy mi is lehetett szerintem a kirakásának az oka, azaz miért akart megszabadulni tőle az eredeti „gazdája”.
Szemesboynak volt egy furcsa zihálása, enyhe hörgése, amikor izgalomba jött, hangosan vette a levegőt, úgy, mint aki fuldokol, vagy szőr kerül a légzőrendszerébe. Részletes állatorvosi vizsgálatra vittem, mindenféle tesztek elvégzése után sem derült ki semmilyen betegsége, így elfogadtuk őt ezzel a fura szokásával együtt.
Két hétig csak jött-ment a kertben. Amikor megjelentem a teraszajtóban, a kert legtávolabbi pontjára sétált. Kitettem az élelmét, odaballagott és megette, majd elfeküdt. A kennelsori kutyák nem igazán érdeklődtek utána, hiszen kölyöknek számított. A két hét távolságtartó karantén után öreg kutyakiképző barátommal, Misi bácsival leteszteltük. Semmiféle információval nem rendelkeztünk az előéletéről, így az idegrendszeri felméréssel kezdtünk. Én fogtam pórázon, Misi bácsi pedig zörgött a kulcscsomóval, flakonnal, majd a tapsgépet bevetve imitálta a lövés hangját. Szemes szeme meg sem rebbent, érdeklődve figyelt a hangok-zajok irányába. Eddig jó, következett a vadmegállás. Ledobtunk neki a fűbe – úgy, hogy a kutya is lássa – egy vadliba szárnyat, amit stabilan megállt, majd a madzagon elmozdítva szépen ráhúzott, Akkor még nem tudtuk, hogy ez lesz a vadászkutyás bemutatók során a specialitása, és mennyi embert fog elbűvölni ezzel a testbeszédével, ami tökéletesen megmutatja az ember és kutya vadászati összedolgozását, mindenféle beszéd nélkül.
Olyan stabilan állt ott, mint egy szobor, ez lenyűgözött minket. Pár perc után elsétáltunk a vízpartra, és folytatódott a teszt a vízkedvelés felmérésével. Közvetlen elé dobtuk az apportot, simogatva bíztattam az elhozásra, ami teljesen feleslegesnek bizonyult, mivel hatalmas erővel vetette be magát a nyári vízbe. Kihozta, szabályosan beült elém és átadta, fejét magasan tartva. Misi bácsi is felhúzta a szemöldökét, bizony látszott rajta a meglepetés, de mivel semmit sem tudtunk az előéletéről, így képességeivel sem voltunk tisztában. Messzebb dobtam az apportot, ugrás-úszás-behozás. Vízkedvelés és vízi apport is kipipálva. Innentől napi szinten foglalkoztam Szemes képzésével, ami abban merült ki, hogy kétszer megmutattam neki a feladatot és ő nagyon igyekezett pontosan végrehajtani azt, általában sikerrel. Később sikeresen végig jártunk Martonfán egy, Agyaki Gábor által irányított apróvadas vadászati alkalmassági vizsgára felkészítő tanfolyamot.
Évente kétszer kellett kutyakozmetikushoz vinni, szőrigazításra, mert olyan dús volt a kültakarója, hogy elveszett a szőrben, alig lehetett megállapítani, hogy melyik az eleje. Ildának, a kozmetikusnak is bókolt, amikor ritkította a szőrzetét, bújt hozzá, lábát a vállára tette, minden pillanatot megragadott a hálája kifejezésére.
Feleségem óvónőként dolgozik és felkért egy, az „Állatok Világnapjához” köthető vadászkutyás bemutatóra a munkahelyén, körülbelül 70 gyerek és óvónő előtt. A debütálásra Janka és Szemes lett kiválasztva. Előtte gondosan felkészültem a körülbelül huszonöt perces előadásra, mivel az óvodások érdeklődését folyamatosan fenn szerettem volna tartani.
Célom az volt, hogy megismertessem a közönséget a vadászkutyás vadászat szépségeivel, a vizsla és vadász lövés előtti és lövés utáni közös munkájának az élményeivel, ezzel is népszerűsítve a vadászatot. Mondandómban mindig beleszőttem a felelős állattartás és gondoskodás szükségességét is, amit már gyermekkorban érdemes megismertetni az érdeklődőkkel.
A tíz közös év alatt számtalan előadást tartottam Szemessel. Óvodákban, iskolákban, vadászmajálisokon, vadgasztronómiai fesztiválokon, vadász- és hittanos táborokban, osztálykirándulásokon, szakmai napokon vettünk részt. Szerepeltem vele együtt a tájegységi fővadászok és vadászkutyáik közreműködésével forgatott kisfilmben is, ami az apróvadas vadászati vizsga folyamatát mutatta be. Nyugodt szívvel mondhatom, hogy minden gyerek és felnőtt pozitívan, maximális jóindulattal fogadta az előadásunkat, megértve azt a különös kapcsolatot, ami kutyát és embert beszéd nélkül is összeköti.
Most is ott vannak az udvaron a törzskönyvezett, származási lappal rendelkező, vadászkutyáim, vérebek, vizslák. Én választottam ki őket, hosszas keresgélés, utánjárás után, de mégsem olyan a kapcsolatom velük, mint Szemessel volt, akit nem én választottam, hanem ő választott engem, vadásztársául, vezetőjének.
Szemes, a drótszőrű-szerű magyar vizsla nemcsak a gyerekek, civilek és vadászok szemléletét formálta át, hanem az enyémet is, mindent, amit eddig az örökbefogadott kutyákról gondoltam.
Ez az írás augusztus 16-án született, a kóbor és hontalan állatok világnapján, emléket állítva Szemesnek, az út szélén talált drótszőrű-szerű magyar vizslának, a vadász- és kutyás bemutatós társamnak. Köszönöm Szemi!
