A neves vadászírónk, vadászati ikonunk születésének 125. évfrodulójára, ezúttal a közéleti szerepvállalásáról szóló cikkel emlékezünk.
Széchenyi Zsigmond külföldi és magyarországi vadászatairól elsősorban írásaiból tudunk. Afrikai, alaszkai, india útjainak naplószerű könyvei legtöbbször az adott útra vonatkozó információkat tartalmazzák. Az Ahogy elkezdődöttben és az Ünnepnapokban sem esik szó arról, hogy a magyar vadásztársadalom jelesei mit gondoltak róla, mennyire becsülték mint írót és mint vadászt. Ő maga sem írt arról, hogy valaha is szerepet vállalt volna a vadászati közéletben.
Annyit tudunk, hogy személyes ismeretségben, barátságban állt a hazai vadásztársadalom prominens személyiségeivel, hiszen legtöbbükkel együtt vadászott. Ez a megállapítás pedig igaz volt a „régi”, háború előtti, és az „új” életére is, azzal a megjegyzéssel, hogy az 1951-től 1959-ig terjedő időszak vadászati és közéleti szempontból is kimaradt az életéből.
A Nemzeti Vadászati Védegylet igazgató-választmánya 1938. április 21-én ülést tartott, amelyen más napirendi pontok között az új jelentkezők felvételéről is határozott. Az új jelentkezők között találjuk az ekkor negyvenéves Széchenyi Zsigmondot is, aki angol feleségével ekkor már két hete hazaérkezett Indiából, (pontosabban Egyiptomból, ahol Youssouf Kamal meghívására núbiai vadkecskéjét ejtette el). Az ébredési naplójából tudható, hogy ekkor Budapesten az Istenhegyi úti házában tartózkodott, így vélhetőleg személyesen is jelen volt ezen a csütörtöki napon megtartott ülésen.
A Nemzeti Vadászati Védegylet elnöke ekkor éppen ifj. gróf Esterházy László volt, Széchenyi Zsigmond Sarolta nevű húgának a férje, vagyis az író sógora. Az elnökség tagjai közt máig ismert nevek szerepeltek. Az ügyvezető alelnök ezen a napon Nadler Herbert volt, az alelnök Nemeskéri Kiss Géza. A húsz tagú választmányban a ma már kevésbé ismert nevek mellett a testület tagja volt Csathó Kálmán (író, Fekete István felfedezője), gróf Csekonics Endre (Széchenyi Zsigmond közeli jóbarátja, később szomszédja az Úri utcában). Továbbá ott volt a vezetőségben Kittenberger Kálmán, Ajkai Nirnsee Pál [sic.] (Fekete István munkaadója), vitéz báró Szurmay Sándor (katona, honvédelmi miniszter, vadászíró).
Az újonnan jelentkezők névsora szintén figyelemre méltó. Ismét csak az ismertebb neveket említve, ekkor kérte felvételét a rendes tagok sorába gróf Erdődy Pál, gróf Esterházy Mátyás, gróf Esterházy Marcel, gróf Esterházy Móric, gróf Esterházy Pál, Fónagy István és gróf Széchenyi Zsigmond is.
Az ülés egyébként napirend előtt foglalkozott Kittenberger Kálmánnak a vonaton történt balesetével, amelyet egy leventepuska okozott, és akár végzetessé válhatott volna. Ezzel kapcsolatban a választmány felterjesztést tett a földművelésügyi miniszterhez, melyben a leventepuskák használatának korlátozására tettek javaslatot. (Megjegyzendő, hogy a Nemzeti Vadászati Védegylet hivatalos lapja éppen a Kittenberger által szerkesztett Nimród volt, így nyilván ezért volt tagja ő is az igazgató-választmánynak.)
Hogy Széchenyi Zsigmondra nézve milyen előnyökkel járhatott a védegyleti tagság, azt nem tudjuk, az azonban bizonyos, hogy a tagok többsége az ő köreiből, barátaiból, de mindenképpen a kor vadásztársadalmának jeles személyiségeiből került ki.
1938 már a háború előestéje, az utolsó békeév volt. A magyarországi harcok megkezdéséig a védegyletnek volt még körülbelül hat éve, aztán 1944-ben minden megváltozott. Széchenyi Zsigmond eleinte az új körülmények között is munkához jutott, egészen 1951-ig, amikor saját kérelmezése, és munkahelyének protezsálása ellenére őt is kitelepítették. Az új rendszer hat hosszú évig hallani sem akart róla. Aztán hirtelen szükség lett rá egy újabb, ezúttal állami afrikai vadászexpedíció kapcsán, így a hivatalosság is felfigyelt rá. A háború előtti könyvei már 1956 óta megjelenhettek, de személye csak 1960-ban, az afrikai szafáriról való visszatérte után lett újból elfogadott az állami vezetők körében. Az enyhültebb légkörben már feleségével együtt is utazhatott nyugatra, és Balassa Gyula jóvoltából rendszeresen hívták állami vadászatokra. Széchenyi Zsigmond szakértelme, írói múltja olyan tekintélyt biztosított neki, amely grófi mivoltát mintegy feledtetve, a legmagasabb körökben is megbecsülést szerzett.
1962-ben a Magyar Közlönyben megjelent a Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány 1009/1962. (III. 25.) számú határozata az Országos Vadgazdálkodási és Vadászati Tanács tagjainak kinevezéséről. A húsztagú Tanács jórészt minisztériumi vezetőkből, tsz-elnökökből állt, de néhány ma is ismert név volt közöttük. Tagja volt a testületnek Studinka László, a lábodi állami gazdaság rezervátumának vezetője, Dénes István, beosztása szerint ekkor az Országos Erdészeti Főigazgatóság vadászati osztályának vezetője, (Széchenyi Zsigmond afrikai útitársa és azóta is jóakarója), valamint Party István, aki a határozat szerint állami vadgazdasági vezető nevezetű beosztásban szerepelt. Széchenyi Zsigmondot is ennek a Tanácsnak tagjai közé választották, a kinevezést pedig maga Kádár János s.k., a Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány elnöke hagyta jóvá.
Még ebben az évben, 1962 júliusában újabb megtiszteltetés érte Széchenyi Zsigmondot. „A vadászat és vadgazdálkodás terén népgazdaságunk érdekében kifejtett becses és kiváló munkásságáért dr. Balassa Gyula miniszterhelyettes 19 vadásznak arany (köztük [...] Széchenyi Zsigmondnak), és 23 vadásznak ezüst vadászjelvényt nyújtott át.” Az eseményről a Magyar Vadász szaklap Féner Tamás képeivel illusztrált riportban számolt be. Nyilván ez a kitüntetés is hozzájárult ahhoz, hogy Széchenyi Zsigmond újabb és újabb vadászati lehetőségekhez jusson, sőt, két évvel később, a feleségével kettesben, állami költségen még egyszer Afrikába utazhasson.
Kevés olyan embert ismerünk, aki két, gyökeresen más felfogású rendszerben is megbecsülést szerzett, amit szakértelmének, írói kvalitásának és emberi tartásának köszönhetett.
Megjelent a Nimród Vadászújság 2023. évi júliusi lapszámában.