Amikor olvasunk, a saját hangunk szól a képzeletünkben, azzal meséljük el a más által írt történetet magunknak. Viszont miután meghallgattuk kedvenc írónk beszédét, onnantól már az ő hangja szól, ha újra kezünkbe vesszük valamely művét.
Szerencsénkre Széchenyi Zsigmondot 1960-ban számos újságíró faggatta az utolsó előtti afrikai útja után, így egy rádióinterjú is készült vele, amit rövid internetes keresés után bárki meghallgathat.
Emlékezetes, az expedíció célja az volt, hogy a Természettudományi Múzeum megsemmisült állattára számára az Afrika-gyűjteményt pótolják. Így jutott el Széchenyi újra Kelet-Afrikába, hogy ezzel szolgálja a hazáját, illetve hódolhasson a szenvedélyének. Jó párosítás!
A gyűjtőmunka sikeres volt, mégsem felhőtlen a beszélgetés, hiszen az öregedés mindenkinél azzal jár, hogy a korábbi évtizedekben látott világ végérvényes változását éli meg az ember, és emellett az akkor 62 éves Széchenyi sem tudott elmenni. Keserűen beszélt arról, hogy mi minden változott meg 1927, az első afrikai útja óta. A 33 év változásait úgy jellemzi, hogy a modernizáció teljesen megváltoztatta Afrikát.
„Jóformán rá sem ismertem. Mindenütt kényelmes utak vannak, mindenhova el lehet jutni autóval. Tulajdonképpen azt lehet mondani, az autókról soha le nem szálltunk.”
„Sokat vesztett a romantikájából. Az egész őserdő, azt lehet mondani, benzinszagú, mindenütt autókkal találkozik az ember. Az őserdő varázsa, az már igazán csak a múlté.”
„Az egyedüli fáradság az a folytonos ki- és beugrálás volt az autóba.”
„Ma már egy szafari el sem indul fagyasztógép vagy egy fridzsider nélkül, és mindenki felháborodik, ha az italok nincsenek behűtve és nincs friss jég, és ha nem szól a rádió, akkor is.”
Persze igazságosan hozzáfűzi, hogy az idősek fanyalgása mindig jellemző volt. Amikor ő járt először Afrikában, neki is mondták, hogy ez már semmi, bezzeg 25 éve...
Nos, mielőtt teljesen kijegyzetelem a közel 9 perces interjút, inkább elkanyarodok más irányba, mert a teljes szöveget érdemesebb meghallgatni a neves vadászírónktól, vadászati ikonunktól. Befejezésül inkább azt javasolnám, hogy miután megismerték Széchenyi rövid beszámolóját az 1960-as vadászexpedícióról, gondolkodjanak el azon, hogy a jelenkor modernizációs vívmányai mivé változtatják a hazai vadászatot. Gondolok itt arra, hogy ma már nem nagyon találni vadászatra jogosultat, akinél szívesen fogadnak, amikor elmennénk egy-két tarvadat elejteni, mert ilyen csekélységért nem sétálgatnak a kuncsafttal. Vagy arra, hogy valakinek az a vadászat, hogy hétvégi nyaralóhoz hasonlóan szereli fel a bérelt lest egy bejáratott szóró mellett. Megy a tv, zümmög a hűtő, télen duruzsol a fűtőtest, tán még gázrezsó is van benne, majd, amikor hallani a csámcsogást, csak ki kell dugni a puska csövét az ablakon. És a végére hagytam a kihagyhatatlant: gondolok az éjjellátó technikákra, amelyek segítségével sokkal könnyebb eredményesen vadászni. Tudom, hogy mindegyikre van válasz, közülük sokat magam is elfogadok, mert az elharapódzó vadkárra, vagy bizonyos inváziós vadfajok, illetve az ASP-szerű fertőzések megfékezésére szükséges a használatuk, de ettől még a kérdés fennáll:
Mivé lesz a vadászat Magyarországon?
Lesöpörhetjük az asztalról a kérdést azzal, hogy az öregek mindig fanyalognak és visszasírják a múltat, pedig lám-lám, nem történt tragédia, most is lehet vadászni. Én azonban nem tenném ezt, mert meggyőződésem, hogy ha erre haladunk tovább, akkor hamarosan az már csak az elnevezésében lesz vadászat, amit valóban lehet művelni ezen címszó alatt.