Idén ünnepeljük Széchenyi Zsigmond, neves vadászírónk, vadászati ikonunk születésének 125. évfordulóját. Emlékezete kapcsán vadászújságunk internetes felületein is rendszeresen idézünk tőle, illetve a róla szóló írásokból válogatunk.
Hajdanában azt tartották a régi öregek, hogy szarvast csak érettségi után lőhet az ifjú vadász. Az arisztokraták körében általános volt ez az íratlan szabály – így volt ez Széchenyi Zsigmond esetében is. Az őzvadászat lehetősége azonban enyhébb megítélés alá esett, erre már 13-14 éves korban engedélyt lehetett „kikönyörögni” a szülőktől.
„Eredetileg úgy volt, hogy csak esztendőre kapom meg a várva várt előléptetést: az első őzbak elejtésének engedélyét. De a vizsgabizonyítvány minősége, egy közeli szomszédunk azon melegében érkező meghívása és nem utolsósorban, személyes agitációm kombinált hatása – megtörte a jeget: elengedték a várakozás hátralevő évét.” Első őzbakjának elejtése előtt a cseperedő kamasz már több mint négyszáz apróvadat jegyezhetett fel gondosan vezetett vadásznaplójába. Ezek legnagyobb részét fogoly és nyúl adta, fácán ekkor még alig színesítette a palettát. A nagyvadrovatok értelemszerűen még üresek voltak, ezért is volt akkora jelentősége az első őzbak elejtésének.
Széchenyi Zsigmond az Ahogy elkezdődött című könyvében – más elsők mellett – az első őzbak vadászatának is külön fejezetet szentelt. Nem volt újdonság számára az őzbakcserkészet, hiszen számos alkalommal elkísérte apját ezekre a vadászatokra. Mégis óriási különbségnek számított, amikor puskával a vállán, maga indulhatott őzvadászatra. 1911 júliusában meghívójának bakonyi vadászházába tartott a nevezetes eseményre. A vadászláztól vacogó fiú négy napon keresztül járt első őzbakja után, időközben öt bakot is elhibázva. Mint önironikusan írja, elhibázta a hatodikat is, csak annak nem melléje, hanem beléje hibázott. Sajnos meghívója nevét nem ismerjük, így a bakonyi vadászházat sem tudjuk beazonosítani. Érdekes, hogy vadásznaplójában ezen első őzbakjának elejtése helyeként Várpalota van bejegyezve.
A második őzbakját egy évvel később, 1912 áprilisában, immár odahaza, Sárpentelén ejtette. Még ebben az évben újabb néggyel gazdagíthatta őzagancsgyűjteményét, ezeket azonban már a csehországi Niemesben és Mileschauban zsákmányolta. A minőségi ugrás a következő évben adódott, amikor egy bronzérmes bakot sodort elé a vadászszerencse.
Széchenyi Zsigmond még egy izgalmas, kamaszkori őzvadászatát írta meg Vadorzó címmel a fent említett könyvében. Ebben a fejezetben egy bizonyos „malomréti bakról” van szó, amit a vele csaknem egykorú, Imre nevű unokatestvére és ez esetben házigazdája elől orozott el, annak somogyvári birtokán. Az elbeszélés szerint a két fiú felosztotta egymás között a Malomrétet, a bak pedig a Malomárokkal kettévágott terület másik oldalára esett. Ide lopakodott át az „orvvadász”, és lőtte el unokaöccse elől a kiváló bakot. A lelkiismeret-furdalástól gyötrődő fiú hamar lelepleződött, de néhány hét múlva már újra együtt vadásztak – szól a történet.
Az őzbakvadászat már a gimnazista diák életében is olyan fontos szerepet játszott, hogy korai írásai közül a második is egy ilyen cserkészetet örökít meg. A Vadász-Lap 1915. június 5-ei számának Tárcza rovatában A csöpögői hatos címmel olvasható vadásznovella már számos elemét tartalmazza a későbbi írásaiból is ismert hangulatteremtő képességének. Az írás megjelenésének idején vadásznaplója tanúsága szerint már huszonnégy bakot ejtett, így bizonyára saját élménye lehetett ez a vadászat is.
Az őzbakokról szóló gyönyörű vallomását az Ünnepnapok Őzbakjaimról szóló fejezetében találjuk. „Valamennyi trófeámat elsöpörte a háború, külföldit-hazait egyaránt. S ha most azt mondanák, válasszak, valamelyik visszajár, habozás nélkül a hazaiak után nyúlnék! Ugyanezt az álmot szövöm most tovább, csak kissé szűkebbre fogva: »S ha csak a hazai vadfélék közül választhatnál, vajon melyikre szavaznál?« Válaszom pillanatig se lenne kétséges: – Csakis őzagancsaimra! Hiszen elsősorban ők jelentik hajdani fiatalságomat, egykori otthonom emlékét, a legdrágább földdarabkáét, a tulajdonképpeni – anyaföldet!” Mindezt az az ember írja, akinek hatalmas elefántagyarait, gyönyörű oroszlán- és tigrisbőreit, számtalan szebbnél szebb afrikai trófeáját, de hazai szarvasagancsait, teljes trófeagyűjteményét mindenestől elsöpörte a háború.
„Sokan voltak, igaz, valóságos őzbaktapéta lepte házam falait…” – írta. Mennyi is pusztult el az ostrom alatt? Vadásznaplójának feljegyzése szerint 1944 végéig 443 őzbakot lőtt; ebből mindössze hét őzagancs menekült meg, amelyek éppen javításon voltak a múzeumi preparátornál…
Sajátos módon rangsorolta az őztrófeákat. Az öt legkülönb „tábornagyi” rangot kapott. Alattuk húsz „törzstiszt” szolgált, a további több mint négyszáz már „legénységi” állományba soroltatott. A megmenekült hét agancs a törzstisztek húszas csoportjába tartozott, így rajtuk keresztül mégis fogalmat alkothatunk arról, milyenek lehettek a legjobbak. A Széchenyi Zsigmond Szentkirályi utcai lakásának szalonját ábrázoló fényképen látható is ez az „őzbaktapéta”. A fénykép 1936 végén készülhetett. Az addig elejtett 314 őzbak trófeájából 309 látható a fotón. Érdekesség, hogy még nem a fenti „katonás” besorolás szerint vannak csoportosítva az agancsok. A húszas csoport kiemelése nem látszik, viszont az alacsony szekrényen nem öt, hanem hét magasrangú „főtiszt” sorakozik.
A másik hét, háborút túlélt agancs mellett létezik egy nyolcadik is. Ez nem kiválóságával tűnik ki a többiek közül, hanem a sorszámával – ez ugyanis a 400. Díszesebb táblát kapott, mint a közlegények, de mégsem kerülhetett a cikornyás barokk táblások irigyelt csoportjába.
Az őzbakjairól szóló fejezetben az író a trófeák megbecsüléséről is szót ejtett. A legsilányabb agancsot is alapos gondossággal tisztogatta, táblára szerelte, precízen feliratozta. Egyéni módját eszelte ki a karosszékből való emlékvadászatnak, az élmények újraélésének. A terem méretű szoba túlsó sarkából látcsövön vizsgálgatta az agancsokat, és a formája alapján próbálta felidézni az adott trófea történetét, amit aztán annak felirata alapján ellenőrzött.
A vadásznaplójában külön kiemelt néhány olyan őzbaktrófeát, amely bronzérmes lett. Ilyen az a két bak is, amit Nádasdladányban ejtett 1918 júliusában, méghozzá egyetlen hét különbséggel. Az Ünnepnapokban ezt a két agancsot nevezte élete legkülönb bakjainak, vagyis ezeknek a helye egyértelműen a „tábornagyok” közt volt.
Széchenyi Zsigmond az őzbakvadászatain nem csak trófeákat gyűjtött, hanem tapasztalatot is, érdekes és hasznos megfigyeléseket is. 1948-ban a Nimród Kis Könyvtár sorozat részeként megjelent A szarvas selejtezése című munkája. Sólyom (Láng Rudolf) a könyvecske kapcsán a szakírót méltatja, és az őz selejtezéséről is szeretne hasonló írást látni a szerzőtől. Bizonyos, hogy Széchenyi Zsigmond meg tudta volna írni Az őz selejtezése című tanulmányt, erre azonban mostani tudásunk szerint nem került sor, mert Széchenyi Zsigmond akkori hivatali főnöke, Szederjei Ákos, a kiváló szakember, 1948-ban már foglalkozott a témával, s akinek Az őz című könyve több mint tíz év késéssel, 1959-ben jelent meg.
Végezetül érdemes egy pillantást vetni Széchenyi Zsigmond háború utáni őzbakvadászati lehetőségeire. 1945 után az új rendszer hamar megmutatta igazi mivoltát, de az első években még úgy tűnt, akár konszolidálódhatnak is a körülmények. Még egy gróf is állást kaphatott például a MÁLLERD-nél, és munkája kapcsán valamennyit vadászhatott is. 1948-ban, négy év kihagyás után, Lukafán ejthette el első, háború utáni őzbakját. Aztán 14 évnyi őzbakböjt következett. Ebbe az időszakba belefért a kitelepítés, a munkanélküliség, a börtön, majd végre valami állás a keszthelyi könyvtárban, sőt egy állami Afrika-expedíció is. 1962-ben, már évek óta budapesti lakosként, újra sikeres íróként, már elég megbízhatónak számított ahhoz, hogy ismét őzbakokra is vadászhasson. 1962. augusztus 12-én ezt írta vadásznaplójának Megjegyzés rovatába: „18 év óta csak egyetlen bakot lőttem, 1948-ban.” Ez volt tehát a második, amit másnap egy újabb követett. Két évvel később, 1964-ben Nagylángon, Lábodon és Gemencen további héttel gyarapította gyűjteményét. Utolsó vadászévében, 1965-ben még egy csodálatos hónap adatott neki, amikor május közepétől június közepéig kilenc bakot hozott terítékre. Vadásznaplója utolsó tétele is őzbak volt, amelyet 1965. június 13-án ejtett el Martonvásáron, a sors ajándékaként méltó módon rekesztve be egy rendkívüli vadászéletet.
Fotók:
1942. augusztus 10-én, Tatán lőtt bronzérmes bak (Fotó: Széchenyi Zsigmond)
400. őzbak (Fotó: Gyorgyevics Tamás)
A Szentkirályi utcai szalon (Fotó: Széchenyi Zsigmond)
Megjelent a Nimród Vadászújság 2020. áprilisi lapszámában.
