Idén ünnepeljük Széchenyi Zsigmond, neves vadászírónk, vadászati ikonunk születésének 125. évfordulóját. Emlékezete kapcsán vadászújságunk internetes felületein is rendszeresen idézünk tőle, illetve a róla szóló írásokból válogatunk.
Az előző részben a híres első pentelei őzbakig és a „hozzá tartozó” dupla golyósig jutottunk, innen folytatjuk a kutatást…
1915. július 28-án, a Dinnyési-Fertőn történt az a vadászat, amikor Széchenyi Zsigmond a legtöbb récét lőhette – volna, ha az a fránya Browningja el nem akad. (Az író sörétes ismétlőpuska értelemben, általánosítva használta browning formában a nevet.) „Talán 1919. júl. 28-án lőhettem volna életem legtöbb vadrécéjét – ha az akkoriban még új divatú pokolgép: a sörétes browning-fegyver, csúfot nem űz belőlem! Ötlövetűsége engem is megszédített, olcsósága is mellette szólt, mi sem természetesebb, hogy én is kerítettem magamnak ilyen újdonsült »fecskendőt«.” (A dátum elírás: a helyes dátum valószínűleg 1915. július 28. Ezek szerint tehát még az érettségi évében hozzájuthatott volna egy Browninghoz. Egy 1922-ben írt levelében viszont azt írja apjának, hogy Géza nagybátyja Pentelén megajándékozta egy Browningra való összeggel, de azóta a puska ára több mint a duplájára emelkedett. Ez egy másik fegyver lenne? Vagy csak egyetem után, huszonnégy évesen vette volna az elsőt? „Mielőtt vadrécés emlékeimet folytatnám, közbevetek néhány szót a browningról, legszebb récelesem sírásójáról. Akkoriban sokat lövöldöztem vele, összebarátkozni mégsem tudtunk. Hordása ugyan nem eshetett kifogás alá – a browningok általában kitűnően lőnek –, hanem esetlen formájával, ügyetlen agyazásával, főleg pedig gyakori elakadozásával sehogy se tudtam kibékülni. Rosszul is lőttem vele, le is mondtam róla még abban az esztendőben, azóta is haragszom a sörétes ismétlőfegyverre.
Az sem vitás, hogy olcsósága következtében is hasznos szerszám a browning annak, akinek váltott puskára (ikerpuskára) lenne szüksége, de beszerzésükre nem telik. Köztudomású, hogy egy pár elsőrendű ikerfegyver árából hat browning is kikerül!”
Az 1915-ös érettségi és az októberi bevonulás közé esett a beígért első szarvas meglövésének lehetősége is. Szeptember vége felé indulhatott Bakonynánára. „Ezúttal persze, már nem azt a régi vastag töltényű, füstöset dörrenő expresszt szorongattam, hanem karcsú muníciójú, éleset csattanó, messze hordó „kilométerpuskát” – hat milliméteres Mannlicher-Schönauert!” A köznyelv által akkoriban egyszerűen csak hatmilliméteresnek nevezett 6,5×54-es volt az a puska, amelyik láttán a vadászházban tartózkodó egyik idős vadásztárs a fejét csóválta: „Bőgő szarvasra – hatmilliméteres puskát?” Végül azért, ha nem is könnyen, de ezzel sikerült elejtenie első szarvasát.
Egy igazi vadász a háborúba is visz magával vadászpuskát, ha nem is a drága, féltve őrzött, finom puskái közül. „Szereztem hát, meglehetősen silány minőségű, de vadonatúj, vegyes csövű puskát. Régimódit, kakasosat, amilyet öreg erdőőröknél látni. Csak a golyós csőhöz vittem muníciót, sörétes patron – úgy mondták – fölösleges. Van odakint elég, csak a vad kevés. A többi „vadász”-tól mindig lehet szerezni, sörétes patron nemigen fogy...” Nem sok hasznát vette, alig néhányszor sütötte el a sörétes csövet, a golyóst mindössze egyszer.
Saját puskái közé sorolta a régi családi darabként őrzött muzeális fegyvert. „Valamikor a XVIII. század végén s a XIX. elején nem háromból, nyolc–tíz fegyverből álló ikersorozattal dolgoztak az öregek. Lajos nevű dédapám (1781–1855) is ilyenforma arzenállal működhetett. Hajdani fegyversorozatának 8-as számú puskája még tulajdonomban volt! Kitűnően fekvő, szépen kidolgozott „vegyes csövű Bock-fegyver”! Felső csöve sima, az alsó huzagolt!
De persze elültöltő! Sosem lőttem azzal a fegyverrel. Hiszen megtöltéséhez sem értettem, elsütni meg éppenséggel nem mertem volna. Egyébként Joe Manton, híres londoni fegyverkovács készítménye volt.”
A háborúból és a külföldi egyetemekről visszatért felnőtt fiatalember aztán újabb és újabb puskákra tett szert. Időrendet nehéz felállítani, az éppen aktuális történet kapcsán említi meg különböző puskáit.
Például 1927 októberében a kőröshegyi halastavára járó halászsast már a több néven is emlegetett kisöbű golyóssal lövi, ami nem azonos a gyerekkori flóberttel.
Első siketfajdvadászatára megint egy vegyes csövű puskát vitt magával. „Valamelyes hideg vizet az arcomba, valamelyes meleget a gyomromba, három golyós patront a mellényzsebbe (másik-másikba, nehogy csörögjön!), öt sörétest a kabátzsebbe, puskát a vállamra, távcsövet a nyakamba, kalapot a fejembe, hegymászóbotot a kezembe, köpönyegemet a Tóni hátizsákja mögé... Lassú vigyázattal, legkisebb kattanás nélkül töltöm meg vegyes csövű puskámat. Jobb csőbe nyolcas sörétpatront, a balba hét milliméteres golyóst. Távcsövem netán ködlepte lencséit gondosan megtörölgetem.” Vajon ez még a háborúba magával vitt, általa silány minőségűnek jellemzett puska lehetett, vagy az azóta eltelt tizenhárom év alatt beszerzett egy hasonlót, de jobb minőségűt? Az sem kizárt, hogy helyben kapta kölcsön erre a vadászatra.
Az Ünnepnapok kiskakasról szóló fejezetében egy 1931-es vadászatot örökít meg. Erre a vadászatra két puskát visz magával. „Egyik sörétes, másik kisöbű golyós: távcsöves „Tell”-fegyver. Ez Proschek vállára kerül, én a sörétest viszem. Ezen viszont nincs szíj. Sörétes puskán nem szeretem a szíjat. Szokatlan. Hajtóvadászaton alkalmatlan is.” Erről a Tellről máshol nem esik szó. Lehetett Mileschauban valamelyik családtag tulajdonában ilyen típus, de elképzelhető, hogy Proschek szolgálati puskája volt.
Kisöbű puskát élete végéig szívesen tartott és használt. „De most nem arról a hajdani, halkan csesszenő gyerekpuskáról akarok írni, hanem itteni, »afrikai flóbertemről«, amit ma »Walter-karabély«-nak hívnak. Én mégis flóbertnek mondom, holott tulajdonképpen nem az, hiszen erősebb, messzebb hordó, komolyabb fegyver annál. Ennek töltényében még lőpor is van, míg a régi flóbert csövéből csak a gyutacs lobbanása hajtotta ki a pici gömbgolyót. De kaliberjük – már én inkább kalibert mondok »öbnagyság« helyett – ugyanaz: 5,6 milliméter.” Annyira szívesen használta ezt a kis puskát, hogy Afrikába, Alaszkába és Indiába is magával vitte. Kovács László szakszerűen ír ennek a Walternak, pontosabban Walthernak, vagyis .22 Long Rifle kaliberű puskának a fejlődéstörténetéről, műszaki jellemzőiről.
Még Európában maradva sorra vehetjük a sörétes puskáit, ezeket sem Afrikába, sem Alaszkába nem vitte magával. Eddig a 20-asról és a Browningról tudunk. Hamarosan azonban elkezdett ikerpuskákkal vadászni, mégpedig a legjobbakkal. Ne felejtsük el, hogy nem csak a Velencei-tavon és Tótmegyerben kellett helytállnia, hanem a hazai és nemzetközi galamblövőversenyeken is. Tudott is mindent a legkiválóbb sörétesekről. Tudta, hogy az angol puskák rosszul lövik az öreg sörétet, így nyúlvadászatra kevésbé alkalmasak, mint a német, osztrák és belga puskák. Tudta azt is, hogy a Browningok nagyszerűen lőnek, sőt az általa legkiválóbbnak tartott puskás (nem nevezi néven, de tudjuk), Károlyi Lajos is azzal vadászott. Tudta, hogy az osztrákok gyártanak kifejezetten nyúlvadászatra készített puskákat. „Magam is szereztem annak idején egy pár ilyen „nyúlaprító” ikerpuskát, s valóban meglepő eredménnyel használtam. ... Minthogy pedig néhány sebes röptű téli fogoly vagy magasra felcsavarodó fácánkakas kedvéért akár tízszer annyi sáros lábú nyulat is eleresztettem – hamarosan túladtam a nyúllövő csodapuskákon.” Ennek a 20-as párpuskának a történetét Lakatos Ferenc írta meg a Magyar Vadászlapban. 1905-ben készültek Johann Springernél Bécsben. Csak 1936-ban jutottak Széchenyi Zsigmond birtokába, aki 1939-ben eladta id. Szabó Józsefnek. A háborút csak az egyik puska élte túl, és került végül 2013-ban a Keszthelyi Vadászati Múzeumba.
Amiken azonban nem adott túl, azokat nagyon megbecsülte. Ilyen volt az az ikerpuskája is, amelyeket a Lajot-Jonlet műhelyben „építtetett” a maga számára a belgiumi Namurban. Ezek egyike esett bele a Velencei-tóba 1928. március 31-én. Még azt is tudjuk, hogy Mullerit töltényeket használt hozzá, amelyek a tóból kikerülve is elsültek. „És utána még évekig vadásztam azzal a sellő látta puskával, mit sem ártott neki a hosszú, hideg fürdő. Csak fényes diófa agyában maradt néhány éles szúrásnak nyoma – »a Gyuri sógor cigonnyának foga hele«...” Tehát ezektől a méretre készült puskáitól is megvált néhány év múlva. Nem tudjuk, hogy tényleg megvált-e, vagy csak nyugdíjazta, a gyűjteményébe helyezte el a két kitűnő puskát.
A jó „vadásztársakat” még jobbra cserélte. Tótmegyerre 1929-ben hívták először. Lehet, hogy az első alkalmakkor még az imént említett belga puskákat használta, de később már biztosan nem. „Még kiváló angol Holland & Hollandjaim egyikének rugója is beletört a gyorstüzelésbe! Szerencsére három egyforma puskával vadászván, a megmaradt kettővel még álltam az iramot valahogy. De ha kettős ikerpuskák valamelyike mondja fel a szolgálatot, abba kellett volna hagynom a »harcot« – egy puskával felét sem teljesíthettem volna a rám bízott feladatnak.” Ezekhez a puskákhoz tehát feltehetőleg 1930-ban vagy az azt követő években jutott hozzá. Hogy ezeknél a híres fegyvergyártóknál maradt-e feljegyzés arról, kinek adtak el a harmincas években hármas ikerpuskát, egyáltalán bármiféle feljegyzés a megrendelők nevéről – azt egyelőre nem tudjuk. Geréby György pécsi mezőgazdasági mérnök 70–80 levelet váltott Széchenyi Zsigmonddal, többek között puskákról is. Tőle tudjuk, hogy az angol puskák (és nyilván a belgák is) 12-es kaliberűek voltak.
A sörétes puskáit elsősorban Európában használta (bár egy alkalommal Indiában is szüksége volt rá), míg Afrikában, Alaszkában és Indiában a golyós puskák kaptak főszerepet. 1927-től 1938-ig mindhárom földrészen megfordult, könyveket is írt ezekről az útjairól, amelyekben a puskáiról is szó esik.
Megjelent a Nimród Vadászújság 2021. évi júliusi lapszámában.
