Az ember igazán nem tudja már, hogy nevessen-e vagy bosszankodjék azokon a kétségbeesett erőlködéseken, amelyekkel egyesek a vadászatot mindenáron béklyókba akarják szorítani.
Mert vadászgazdasági kamara, vadászati tanács mind olyan dolgok, amelyek nélkül eddig sok évszázadokon át megvoltak a magyar vadászok, és hála Istennek, nagy szabadságuk ellenére is, nemcsak gyönyörködni tudtak a vadászatban, hanem hagytak is reánk annyi vadat, hogy nekünk sem kell a szomszédba mennünk, ha élvezni akarjuk ezt a nemes sportot, hanem ellenkezőleg, a szomszédság jár mihozzánk. Ilyenformán végképpen nem tudom megérteni, hogy mi szüksége volna a 28.000 magyar vadásznak egy olyan egyesülésre, amely esetleg, sőt bizonyosan imperative szólna bele a dolgába, s megkérdezése nélkül rákényszerítené olyan rendszabályokat, amelyek nem annyira a vadászok egyetemes érdekét, mint inkább egyes hangosabb, és talán erőszakosabb kamarai vagy tanácstagnak pillanatnyi, vagy esetleg saját szempontból jól kiszámított elgondolását juttatnák érvényre.
Kereken tagadom, hogy a magyar vadászatnak ilynemű «támogatásra» volna szüksége. Éppen úgy kereken tagadom azt is, hogy azoknak, akik az egész vadásztársadalom megkérdezése nélküli erőszakkal törnek céljuk, a szerintük egyedül üdvözítő kamara vagy tanács felé, tisztán csak az egyetemes érdekek lebegnének szemük előtt, mert aki ezekért dolgozik, nem erőszakoskodik, nem gyanúsít, nem rágalmaz mindenkit húslövőnek, pecsenyevadásznak, meg nem tudom én még minek, hanem okos szóval, kitartó munkával iparkodik a nagy tömeget meggyőzni a maga igazáról, s megértetni vele, hogy ez nem egyéni elgondolás csupán, hanem az élet előhívta szükségszerű folyamat.
Mindig azt hittem, hogy a magyar vadász van annyira önálló, annyira okos, annyira talpig ember, hogy a maga eszétől is megtalálja azt, ami neki is, de a magyar vadásznak is a legmegfelelőbb. Mindig azt vallottam, hogy sok hibánk mellett is a kontinens legúribb népe vagyunk, mert azzá tett bennünket hétszázéves alkotmányunk. Megszoktuk, hogy sorsunkat magunk intézzük. Hogy jól-e, vagy rosszul, az nem tartozik ide, de ezer év óta élünk, és fogunk is még élni újabb ezer évet. És íme, most kisül, hogy a magyar vadász még hátulgombolós nadrágban jár, és csak az abból kicsüngő kormánylapáttal tudja sorsát irányítani, mert hiszen akadtak bölcsek, nagyon bölcsek, akiknek az a meggyőződésük, hogy a magyar vadászt gyámság alá kell helyezni, mert hiszen maga nem tudja sorsát okosan intézni. El kell venni tőle az önállóságot, mint ahogy a gyerektől elveszik a kést, meg egyéb veszedelmes szerszámokat; szigorúan elő kell neki írni, hogy mit szabad, mit nem szabad, mert nem tud még gondolkodni, nincsen józan ítélőképessége. Majd a kamara, a vadászati tanács gondolkodik helyette, majd az megmagyarázza neki a törvényt, majd az ellátja mindenféle direktívával, úgyhogy a füle sem látszik ki belőlük, s ha nem alkalmazkodik hozzájuk, akkor majd megdádázzák. Hát hiszen így is kell tenni ezekkel a gyerekekkel, akiknek legfiatalabbja alig nőtt ki még a pelenkából, mert hiszen már huszonnégy esztendős tacskó is kaphat a saját szakállára vadászjegyet, s a legöregebbje is csak 70—80 esztendős. Hol vannak még ezek attól, hogy önállóan tudjanak gondolkodni! Megkérdezni őket? . . . Minek? . . . Hisz a gyereket nem szokás megkérdezni, hogy tetszik-e neki ez, vagy amaz, hanem egyszerűen azt mondja az ember: ez így van!—és akkor úgyis van, különben lesz nemulass.
Pedig én mégis csak azt mondom, hogy jó volna megkérdezni. Nem egyszerűen csak néhány levelet leközölni, amelyek képviselhetik ugyan az illetőnek a nézetét, de még ezer levél sem képviselheti 28.000 vadásznak az akaratát. Jó volna megkérdezni mind a 28,000 vadászt, vajon csakugyan olyan kiskorúnak érzi-e magát, hogy másoknak kelljen helyette gondolkodniok, s csak abban az esetben erőltetni a dolgot, ha a 28,000-nek több, mint a fele igennel válaszol. Ebben az esetben aztán már meg lehetne magyarázni az ellenzéknek, hogy a kisebbségnek alkalmazkodnia kell a többség érdekéhez. De nem ám úgy, hogy én akarom, s mindenki, aki nem akarja, vagy ostoba, vagy még annál is rosszabb! És nem valami tessék-lássék szavazást gondolok, amelynél azé az igazság, aki hanggal győzi, hanem olyant, amelynél kivétel nélkül minden vadászjegyest megszavaztatnak, s a szavazatok eredményét hatósági közeg, akár az Fm. vadászati szakosztálya, akár pedig kir. közjegyző ellenőrzi, amelynél tehát ki van zárva minden jóindulatú korrektúra. De hát mire is kellene az a kamara vagy tanács? ... A kamara ugyebár arra, hogy súlyánál fogva kierőszakolja azt, amit a vadászok egyeteme nem tud elérni, ha még annyira óhajtja is. Esetleg olyasmit is, amit a vadászok egyeteme nem óhajt ugyan, de a kamara valamelyik vezetőembere jónak lát.
Mert legyünk csak egészen őszinték! Ha még annyira kiskorúaknak tartanak is bennünket egyesek, annyira kiskorúak mégsem vagyunk, hogy rövidke 24—80 esztendős életünkben észre nem vettük volna már azt, hogy az egyesületek vezetői bizony elég gyakran nem azokból kerülnek ki, akik legjobban értik a dolgot, hanem azokból, akik a leghangosabbak, akik a legjobb Olcsó Jánosok, s a legékesebb rigmusokban tudják kínálni silány portékájukat. És abba a bizonyos tanácsba kik kerülnének bele? Megint csak a leghangosabbak, a legbefolyásosabbak, nem pedig azok, akik valóban értenek a dologhoz, és éppen ezért szerények. Már ez így van az életben, ezen változtatni nem tudunk! De hát minek honosítsuk meg akkor a vadászatnál is a korifeusok uralmát? Semmi, de semmi szükségét sem érezzük ennek, annyival is kevésbé, mert ahogy eddig megvoltunk Isten segítségével, és megvoltak ükapáink is, úgy ezentúl is megleszünk. Erre azonban azt mondhatják, hogy igenis nagy szükség van akár a kamarára, akár a tanácsra, mert a maguk hatáskörében nem tehetnek ugyan semmit, de informálhatják a Fm. vadászati szakosztályát, és bölcs tanácsaikkal gyámolíthatják. Hát ez nagyon szép, elismerem.
Gondolkodóba esem azonban, várjon ahhoz, hogy valaki a minisztériumnál vezető tisztviselő legyen, megkívánják-e legalább az írni-olvasni tudást. Mert ha igen, akkor az illető vezetők kötelességszerűen el is tudják olvasni a különféle szaklapokat, amelyek minden aktuális kérdést behatóan megtárgyalnak, és amelyek körülbelül olvasótáboruk nézetét, óhaját is képviselik, mert hiszen mindenki számára nyitva állanak, ha valakinek valami nem tetszik bennük, módjában van tárgyilagos véleményt mondani. Hangsúlyozom: tárgyilagos véleményt, tehát olyant, amely megbírja a nyomdafestéket, amely megalapozott, és nemcsak egyszerű hepciáskodás. És ha az illetékes miniszteriális tisztviselők elolvassák ezeket a pro és contra véleményeket, bizonyára lesz bennük annyi ítélőképesség is, hogy egy külön kamara vagy tanács bábáskodása nélkül is meg tudják szülni azt az intézkedést, amely a többségóhajának, érdekének megfelel. Mert — amint ismételten is hangsúlyoztam már — megvan bennük a jóakarat. Ezt sokszor bebizonyították már.
És ha megvan bennük a jóakarat, s a mellett érdektelenek is, minden bizonnyal azt fogják tenni, amit a nagy többség óhajt. Ehhez nem kell sem kamara, sem tanács. Mondhatom, sok vadásszal érintkeztem, sokkal beszéltem már erről a tárgyról, s általában ez volt a felfogás. Eddig nem találtam még egyetlenegyre sem, aki lelkesedett volna akár a kamaráért, akár a tanácsért, mert a legtöbbje nem akar a világon mást, csak hagyják őt nyugodtan vadászni. A legtöbbje még azt sem bánja, ha mindaz a teher megmarad is, melyeket eddig viselnie kellett, s amelyeknek megszüntetését ígérik a kamara és tanács propagálói, csak hagyják őket vadászni.
A legtöbben úgy érzik, hogyha lesz ilyen szervünk, amelytől elkárhozásunk vagy üdvösségünk függ, megint csak abban fog kimerülni tevékenysége, hogy az amúgy is szűkre szabott vadászati időt és lehetőségeket még szűkebbre korlátozza, hogy azt is, aki csak sportolni akar, aki nem keres mást a vadászatban, csak üdülést, pihenést, rászorítsa egy olyan gazdasági ágra, amelyre eddig is csak ráfizetett, ezután pedig még jobban rá fog fizetni, mert jön majd a tagsági díj, a kötelező biztosítás, meg a többi, ami eddig mind nem volt, mint vadászgazdát, valószínűleg jövedelmi adóval is meg fogják terhelni, mert hiszen nem sportol, hanem gazdálkodik, és mindennek a sok jónak ellenében, éppen a gazdaság címén ki fogják terjeszteni a tilalmi időket is, és így még kevesebbet vadászhatik, mint eddig. Ismerek ugyan olyant is, aki maga nem vadászik, ellenben ráteszi a kezét minden területre, amire csak lehet, és levadásztatja másokkal, ilyen azonban nagyon kevés van. Igaz, hogy valamikor, amikor még sátorban laktunk és a végtelen pusztaságokon nomádkodtunk, a vadászat nem volt csak sport, hanem ősfoglalkozás is, viszont azonban akkor tilalmi idők sem voltak még, annál kevésbbé vadtenyésztés, sőt túltermelés.
Ma már minden van, csak éppen a vadászat készül meghalni. A hosszabbra szabott tilalmi idő miatt a vadat tömegekben kell lőni; a vizslázás kiment a divatból, leginkább ott, ahol legsűrűbben van a kisvad; a bokrászás helyett van néhány hajtás, a nyúlászás helyett néhány körvadászat , a vadászás helyett aratás. Idejuttattak bennünket azok, akik mindenáron vadászgazdaságról beszéltek, s akik éppen ennek érdekében vadászgazdasági kamarát, miegymást emlegetnek. Úgy látszik, még nem vagyunk eléggé megnyomorítva. Addig nem lesz békesség, amíg a föld népe gazdámnak nem szólítja a vadászt! Tessék szavaztatni! Én — írásban kijelentem — egy zokszó nélkül állom a következményeit. Ha a többségnek kell a kamara, nekem is fog kelleni. Ha ellenben nem kell, akkor hallgassanak el végre vele, s ne vonultassák fel a többé-kevésbbé ízléses levelek sorozatát, melyek írója legtöbb esetben meg van arról győződve, hogy ő az egyetlen igazvadász ebben a csonka hazában. Hallgassanak el, mondom, mert ha még akkor is békétlenkednek, ezzel csak azt bizonyítják, hogy egyéb is van a hangos akarnokoskodás mögött.
