A mai napon elhunyt dr. Galamb Gábor, köztiszteletben álló vadász, vadgazdálkodási szakember. Lapunk hasábjain utoljára 2021-ben írtunk róla:
Dr. Galamb Gábor, amikor 1959-ben, elsőéves egyetemistaként először érkezett Lábodra, ott szállt le a vonatról, ahol most a háza áll.
A ház terasza az egykori sínekre néz – azaz csak nézne, ha még meglenne a vasútvonal. De nincs meg. A Nagyatádról Barcsra közlekedő szerelvény 1976. december 31-én éjszaka tette meg utolsó útját. Emlékké lett, mint annyi minden más, amit magával sodort a múló idő.
Régi ismerősök vagyunk, sokadszorra csengetek be hozzá. Várt, örül nekem, személyesen nyit ajtót, pedig gyenge, nehezen birkózik meg a lépcsőkkel. A szava is egyre halkabb. Egészen közel ülünk hát egymáshoz, mintha sugdolóznánk, mint akiknek titka van.
– Miről beszélgessünk? – kérdezi.
– Tájról, emberekről, szarvasokról, vérebekről…
– A lábodi vadászterület a Teremtő remekműve… Millió szépség rejlik minden területrészén, életének minden pillanatában. Pankász Ferenc, a Dél-somogyi Állami Gazdaság igazgatója 1959-ben tanulmányi szerződést kötött velem, 1963-ban pedig friss diplomásként állást is kaptam a gazdaságnál. Lábodon kezdtem, és 1998-ban, 35 évi szolgálat után, Lábodon is fejeztem be. A gazdaság neve, szervezete, területe változott az idők folyamán, a „lábodi szellem” azonban töretlen maradt. Szerencsés csillagzat alatt születtem. A vadról, a szarvasokról és a vadászatról szólt az életem, amit csodás álomként éltem meg… – Elérzékenyül, némán ülünk, hosszan tartónak tűnő csendben. – Nehéz annak Lábodról beszélnie, aki összenőtt vele – mondja halkan, elnézést kérően. – Lábod a vadászemberek számára vonzó fogalom – nekem az életem…
– A lábodi vadgazdaság emblémájában, pajzs alakú keretben, az Auloch-féle bika agancsának rajza egy vérebfejet ölelt körül…
– Ennek a bikának az agancsa alighanem a legismertebb magyar trófea, mert az 1971-es Vadászati Világkiállítás emblémájában is ez az agancs volt látható. A bikát a Kivadári-erdőben figyeltem meg, és miután jelentettem akkori főnökömnek, Studinka Lászlónak, ő megszervezte a vadászvendég beutazását és a bika azonnali elejtését… Erre 1967. szeptember 9-én, személyes vezetésével került sor... Jól ismert történet. Az már kevésbé, hogy a messzi múltba nyúló előzményei vannak, mert sehol sem teremnek ilyen bikák véletlenül. Területünk babócsai részén, 1978-ban egy gímagancsot ástak ki a tőzegből, melynek a korát 3–4000 évre becsülték a régészek. A pötrétei tőzegbányából is előkerült egy közel hasonló korú. Mindkét agancs koronája, ágainak tűzése és ívelése a területünkön élő bikák egyik típusának az agancsformáját mintázta, az 1971-es nagy bikánk agancsához is hasonlítva. Az ősi gének tettek csodát. A babócsai agancsot bárki megnézheti községünk kis vadászattörténeti kiállításán…
– A „lábodi legendának” hírneves vérebek és vérebvezetők is fontos szereplői…
– Ahol szarvas van, ott vérebnek is lennie kell! Ám az 1950-es évek végéig nemigen volt. Jöttek a német vendégek, és csodálkoztak, ez hogyan lehetséges. Az első igazán elhivatott somogyi vérebvezető, Sas Emil 1967-ben kezdte meg munkáját az Észak-somogyi Erdőgazdaságnál, Valkói Pesta nevű vérebével. Kiváló páros volt, 1971-ben, a világkiállítás idején el is nyerték a nemzetközi vérebverseny I. díját. Én 1968-ban Németországban, a winnelfeldi erdészetnél végeztem vérebvezetői tanfolyamot, és még ebben az évben vérebem is lett egy rangos német kennelből, Jochen von Hessenwald, azaz Didó „személyében”. A Didó nevet id. Fuchs Antal és Didó nevű vérebe iránti tiszteletből kapta, mert valamennyien id. Fuchs Antal nyomdokán lépdeltünk. Didó kiképzésére, vezetésére sajnos nem volt elég időm, mert 1968-ban a gazdaság összevont erdő- és vadgazdaságának a vezetője lettem. A fiatal ebet a fiatal Jakab István hivatásos vadászra bíztam, aki viszonylag rövid idő alatt nemzetközileg ismert vérebvezető és tenyésztő lett. Már 1969-ben Pilismaróton, a 2. világháború utáni első hazai vérebversenyen második helyezést értek el. Egymásra voltak hangolva, kilenc év alatt 467 eredményes utánkeresést hajtottak végre. Pista saját kutyájával, Zárterdei Emillel további 184 vadat talált meg. A „lábodi iskola” másik kiemelkedő alakja Jakab Pista iskolatársa és barátja, Lengyel Sándor hivatásos vadász volt, aki vérebeivel számos díjat nyert, és 710 eredményes uránkeresést végzett…
Pihenünk kicsit. Régóta beszélgetünk már, elfáradtak a hangszálak. Én kávét kapok, Gábor átmegy egy másik szobába, hogy megkeressen és megmutasson nekem valamit. Viszonylag hamar meg is találja.
– Ez egy cikk a Somogyi Hírlapból – mutatja. – Arról ír, hogy a világranglistán a hetedik az a lábodi óriásbika, melyet 2001-ben Theodor Heisig német vadász ejtett el. A kifőzés után 24 órával 16,81 kilogramm volt a tömege, a nemzetközi trófeabíráló bizottság 15,35 kilogrammal és 265,67 CIC-ponttal vette nyilvántartásba. A babócsai és az Auloch-féle bika mellett még egy bizonyíték arra, hogy Lábod valóban csodákra képes…
Szedelőzködünk, átmegyünk megnézni a vadászati kiállítást. A főutcán van, a község talán legszebb épületében. Egy „békebeli” hangulatot árasztó, fenyőfák övezte, császársárgára festett ház, zöld zsalugáteres ablakokkal. Éppen olyan, amilyennek egy ilyen kiállításnak lennie kell. Törzsanyagának összegyűjtésében dr. Galamb Gábornak meghatározó szerepe volt. Nem is lep meg, hogy nála van a kulcs. Szélesre tárja az ajtót, és hagyja, hogy kíváncsiságtól hajtva, sietve körbenézzek. Trófeák, preparátumok, vadászati eszközök, emléktárgyak, egy tüneményes fotókiállítás Bágyi Ferenc munkáiból.
A babócsai bika agancsa viszonylag magasan van, talán azért, mert az ember szívesen megmarkolná, megtapogatná. Arányos, szabályos, koronás. Az idő aranyfüstje dohánybarnára színezte, egyébként nem látszik rajta a kora...
A központi helyiséget Széchenyi Zsigmond hatalmas, egész alakos fotója uralja. Az 1960-as évek elején, politikai indíttatású számkivetettsége évei után, viszonylag gyakran vadászott Lábodon, illetve környékén. Szalonkára, fácánra, vízivadra. Denaturált Afrika című könyvét Studinka László vendégeként, a petesmalomi vadászházban rendezte sajtó alá. Nem volt ismeretlen számára a táj, Lábod ugyanis a kiterjedt Széchenyi família birtokai közé tartozott. A birtokalapító, az 1600-as évek második felében, gróf Széchényi György kalocsai érsek volt.
A Széchenyi-falnál egy derék őzagancs szinte mindenkit megállít. Keretes információ is van mellette, miszerint az elejtés helye Lábod-Gálonta, az elejtés éve 1896. Tömege 564 gramm, a jobb szár hossza 26,2, a bal száré 25,5 centiméter. Nemzeti pontszáma: 165,67.
– Gróf Széchényi Pál ejtette el – mondja Gábor. – Az 1971-es világkiállítás legerősebb őzbakjai között a 15. helyezést érte el. A kiállítás után gróf Széchényi György, aki a legviharosabb időkben is megőrizte, azt kérte Mangi asszonytól, hogy találjon méltó helyet a trófea számára. És ő rám, illetve Lábodra bízta…