A vadász esti lesvadászatra készült, de előtte még lement a Dráva-partra. A folyó éppen áradt. Folyása felgyorsult, színe meghatározatlanná lett. A fősodorból itt is, ott is – mint megannyi kis fehér lángnyelv –, tarajos hullámok csaptak fel. A közeli szigetből csak a fák csúcsai látszottak. Az ártéri erdősáv fái között tanácstalanul kavargott a víz.
A víz képlete egyértelmű. Ám a víz mégis mindig, mindenütt más. Más víz folyik a csapból, más víz a habzik fel a fürdőkádban, más a tavak vize, és persze a tengeré is más. A vadász a folyók bűvöletében élt. A folyók vize több, mint H2O. A Dráva-parton egyértelmű ez a felismerés. A folyók távoli tájak, kultúrák, történelmi események, népek, nemzetiségek és egyes emberek sokaságának sorsa által meghatározottak. A Rajna is egy folyó, a Dráva is az, de micsoda különbség! Határfolyó partján állni különös érzés. Mindkét parton ugyanolyanok a fák, a virágok, a madarak és a fehér templomtornyok, ám az emberek többsége évszázadokon átmégis arra helyezte a hangsúlyt, amiben a két part lakói különböznek egymástól…
A les viszonylag távol állt a folyótól. Vagy nem is annyira? Az Ős-Dráva homokos partján állt ugyanis, a valamikori folyómeder lágy kanyarulatában. A les előtti tisztást csenevész erdei fenyők övezték. Az erdei fenyő pionír faj, elsők között települ meg, akármilyen mostoha körülmények közé sodorja is a sors. Mögöttük akácok nyújtózkodtak, majd távolabb gyertyános-tölgyes sötét tömbje magasodott.
A vadász óvatos, lassú mozdulatokkal haladt felfelé a les létráján. Félúton meg is állt. A magaslesre való felkapaszkodás olyan érzésekkel töltötte el, mintha egy másik világba hatolna be. Gyermekkorában a padlás létráján érzett valami hasonlót. A padlás: titok, rejtelem. A magasles – legyen akárcsak 3-4 méteres – új nézőpontot jelent, átvitt, képletes értelemben is. Aki felül a magaslesre, az esélyt kap arra, hogy messzebbre lásson az orra hegyénél. A magaslesről már érzékelhetőek a távlatok, az összefüggések, összetartozások és az egymásra utaltság is. Az, hogy önmagában semmi sincs…
A vadász kortalannak érezte magát. Ugyanakkor azt is érezte – és már el is fogadta –, hogy minden felgyorsult körülötte, ami az öregedés egyik legbiztosabb jele. És mintha a dolgok (személyek, ügyek, események) is távolodtak volna tőle. Néha úgy érezte, mintha tévében látná mindazt, amit való világnak neveznek. Elementáris erővel újabban már szinte semmi se érintette meg. Talán csak az erdei csend, mely nem némaság, nem szótlanság. Az erdei csend nagyon is beszédes, a szél, a fák, az avar, a madarak és a kisebb-nagyobb erdőlakók keltette finom kis neszek által.
Az októberi erdő izgalmas, feszültségekkel teli. Ebben a tekintetben a tavaszra hasonlít, csak éppen ellenkező előjellel. A tavasz a hódítás, a kiáramlás évszaka, az ősz a magába fordulásé, a visszavonulásé. Osztó-fosztó hónap. Sárgára váltanak a zöldek. Hullik a makk, a gesztenye, a dió, a nyírfa útjára engedi leveleit. A mókusok és a pelék lázas gyűjtögetésbe kezdenek. Beérett a kökény termése, „izzik a galagonya…”
Őzek futnak ki az erdei fenyők közül. Suta, gidájával. A gida jól fejlett, de a jelek szerint „lelkileg” még gyerek. Hol dörgölőzve, hol erőszakosabban, többször is megpróbál anyatejhez jutni. Arányos szép testük, kecses mozgásuk derűt sugároz. Egy nyúl is előkerül valahonnan. Baktat, iramlik, leül. Ennivalóra aligha talál a homokon, de talán nem is azért jött. Olyan, mintha keresne, várna alakit. A Dráva felől vadrécék szállnak, a tölgyes felett hollópár kering, fülsértő korrogással. Közeledik az este.
A vadász nem tudta, valójában mire is vár. Nem is akarta eldönteni. Lőhető a vaddisznó minden „változata”, a gímszarvas bika, tehén, ünő és borjú... Már jó ideje nem érzett csalódást, ha nem kellett vállhoz emelnie a puskát. Valaki nemrégiben azt nyilatkozta egy rádióműsorban: büszke arra, hogy vadász. Ő nem érzett ilyesmit. Persze azt se, hogy tagadni, vagy szégyelnie kellene. Természetesnek találta, magától értetődőnek, mint a kertész, aki karban tartja a kertjét, gazol, ápol, visszametszi a gyümölcsfák túlburjánzó ágait – és végül leszedi, hasznosítja azok beérett termését.
Arra volt büszke, hogy némileg már érteni vélte az állatok „beszédét”, az erdő-mező illatait, hangjait és történéseit. Nem csak a papagáj beszél. Minden és mindenki mond valamit valakinek. Még a növények, a fák is. Aki és ami családban, közösségben él, annak meg kell értetnie magát környezetével. Illattal, hanggal, testtartással, viselkedéssel. A méhek például a röptükkel, szárnyuk rezgésével…
Az erdő belseje felől sakálüvöltés hallatszott. Először „szólót” énekelt egy egyed, majd bekapcsolódott még egy, aztán többen is. Vonyítottak, ugattak, üvöltöttek, időnként meg-meg szakítva messze hangzó üzenetüket. Megkezdődött az esti „hajtás” szervezése…
Varjak sok százas csapatai suhantak hullámozva az égen. Egy fácánkakas nagy zajjal felgallyazott egy közeli fára. És ekkor kitüremkedett a sűrűből a tisztásra egy szarvas. A vadász szeméhez kapta távcsövét. Bika. Fiatal, meglehetősen rossz bőrben, korona nélküli, hegyes ágvégű, páros nyolcas aganccsal a fején. Tett néhány lépést előre, majd oldalra fordult, fejét hol leengedve, hol magasra emelve. Újabb fordulatot tett, mint aki nem tudja, nem érti, hol van. Tétova mozgása szembetűnő volt. Egy közeli bokor felé indult, mintha le akarna csípni néhány levelet. De nem tette, elfordult a bokortól, és a magasles felé tett néhány lépést. Alig negyven méterre lehettek egymástól. A távcső egyértelművé tette, hogy az állat beteg. Fénytelen tekintete olyan volt, mintha üvegszeme lenne.
A lövés tökéletes volt. A bika összerándult, elrugaszkodott a homokos talajról és bezuhant az csenevész erdei fenyők közé. A vadász viszonylag hosszasan a helyén maradt. Nagyvad elejtése esetén ez a regula, de egyébként se érzett késztetést a vad mielőbbi birtokbavételére. A zsákmány értékét, a vadászsiker örömét nem az eredményes lövés, hanem a lövésig eltelt órák, percek bizonytalansága, küzdelme és izgalma adja.
A bika hosszan elnyúlva feküdt. Testén nem volt látható sérülés. Az agancs éppen olyan volt, amilyennek a távcső mutatta. A vadász megfogta az agancs egyik szárát, hogy megtapogassa, közelről is szemügyre vegye, ahogy minden trófeás vad esetén szokta, és ekkor erős, bűzös szag csapta meg. A bika nyakán seb tátongott, mintha valaki a torkának szorított késsel le akarta volna vágni a fejét. A seb már nem vérzett, fekete volt, és apró, fehér lárvák nyüzsögtek benne.
A nyak körül fényes acélhurok csillant meg. A nyomorult állat hurokba szorult, majd kétségbeesett, ki tudja, mennyi ideig tartó küzdelem eredményeképpen, végül is sikerült azt elszakítania. A gégecső elvágva, a bőrlebeny alvadt vérrel teli. A vadász néhány lépéssel eltávolodott a vadtól, hátát egy fának támasztva leült az avarra. Telefonálnia kellett volna, segítséget kérve, de csak szorongatta a készüléket, észre se véve, hogy időközben rájuk borult az éj sötétje…