Részlet Nadler Herbert Vadásznapok, vadászévek című kötetéből.
Sok foglyot lőni is jó mulatság, és a nagy igényű vadász is szívesen szán évenként néhány napot a vadászat – vagy talán jobban mondva, a lősport – e fajtájának, de csak komolyabb vadászati alkalom híján és rendszerint csak augusztus vége felé. Mert augusztus derekáig még az erdőt járja és csalósíppal csalogatja magához az üzekedő őzbakot. Jómagam a boldogsággal teli, régi jó időben még egész Nagy-Magyarországon vadásztam és augusztus első felét többnyire a Fogarasi-havasokban töltöttem, ahol zergebakra cserkeltem és medvét lestem.
Akinek fővadas területe van, annak szeptemberben már nincs maradása a mezőn, a fogolyvadászok között, még kevésbé otthon, a szobában. Szeptemberben minden nap, amelyet nem az erdőben, a szarvasok közelében tölt, nagy vesztesége, és ha teheti, még az alkalmát is kerüli az ilyen mulasztásnak, mert számára szeptember hava, ősz eleje nem jelent egyebet a szarvasbőgés, a bőgő szarvasbikára vadászás idejénél.
Ilyenkor az ősz kezdetének minden jelensége és tünete, minden növényzet hervadásnak induló teljes érettsége, a fák és bokrok lombozatának tarkulása, a sárguló fű és száradó virág, a nap alacsony állása, a korán délután már hosszúra nyúlt árnyék és ennek élénk kéksége, a napfény aranyozása, a korai alkony és késői virradat, az éjszakák hűvössége, a föld sajátos szaga és az erdő őszi illata, mind azt súgja a vadásznak, hogy szarvasbőgés ideje van s ezért nincs nyugta, maradása sehol másutt, csak az erdőben, és nem érdekli semmi egyéb, csak a bikák bőgése.
Vadásznaplóm sok évfolyamának mindegyikében a leggondosabban és a legtöbb szeretettel megírt rész a szarvasbőgés fejezete. Igen sok érdekes és annak idején nagy izgalmat okozott, másféle vadászkalandom emléke már a feledés homályába veszett, de valamennyi szarvasbikám esete még olyan élénken van meg emlékezetemben, mintha nem is tíz, húsz és még több – részben küzdelmes, gondterhes – esztendő, hanem csak néhány nap múlt volna el elejtésük óta.
Minden szarvasbikám emléke, valamint minden darabja az agancsgyűjteményemnek nekem egyaránt kedves. Agancsaimat nem okvetlenül szépségük, méreteik vagy súlyuk szerint becsülöm meg, mert kevésbé fontosnak tartom a vadásztrófea minőségét, mint azt, hogy mi módon, milyen körülmények között ejtettem el viselőjét. A vadászatnál elsősorban fontos a történet lefolyása, kerete és hangulatossága és a vadász teljesítménye, vagyis mindaz, ami az élményt emlékezetessé teszi, és csak másodsorban érdekel az agancs centimétereinek és dekáinak vagy kilóinak száma.
Ezzel azonban nem akarom azt mondani, hogy a vadász ne válogasson és ne törekedjék mennél derekabb trófeát zsákmányolni.